1968 nyarán történt. Valamelyik vidéki városban léptünk fel az este, és késő éjszaka volt, mire hazaértünk.
Nagyon elfáradtam, ezért megnyújtottam a lépéseket, amik egyébként is hosszúnak tűntek a telihold fényénél. Az utca teljesen üres volt. Gondolataim még az elmúlt órák helyszínén kalandoztak. Ebben a pillanatban, közvetlenül mellettem egy iszonyú hang hasított az éjszaka csendjébe. Nagyon megijedtem. Olyan volt, mint egy, közvetlenül a fülembe súgott halálhörgés. Ösztönösen futásnak eredtem. (Addig nem tudtam, hogy ilyen kitűnő futó vagyok.) Teljesen persze nem tudtam megnyugodni, mert nem volt magyarázat arra, ami történt. Szépen elfelejtettem a dolgot. Másfél év telhetett el, amikor a szituáció pontosan megismétlődött. Játékból hazafelé, éjszaka egyedül az utcán, iszonyú hang, futás hazáig. Éppoly tanácstalan voltam, mint az első esetben, csak már ismerős volt a helyszín. Újabb idő telt el. Nappal volt, amikor ismét hallottam ezt a hangot, de már korántsem volt olyan félelmetes, hiszen az utca tele volt emberekkel, és pezsgő alapzajjal. Elindultam egy nyitott nagykapu felé, mert érzékeltem, hogy a hang abból az irányból jön... Megálltam a kapu mögött, és jót nevettem magamon, mert lelepleződött a félelem tárgya, amitől kétszer is futásnak eredtem. A ház esőcsatornája elrozsdásodott. A vége kiesett a csatornavasból, és egy kétméteres darab lógott az ereszről. Ahogy ezt a szél himbálta, időnként hozzásúrolódott a kapufélfát kimerevítő drótszálakhoz. Ez a természet alkotta "hangszer" az éjszaka csendjében tökéletes drámai hatást tudott elérni – legalábbis nálam.

A nyolcvanas évek elején járhattunk. Felkérést kaptam, hogy készítsünk ünnepi dekorációt egy gyár ebédlőjében tartandó gyűléshez. Egykedvűen szögeltem a piros textíliákat, és egyáltalán nem gondoltam, hogy ez a nap bármit is tartogatna számomra. A gyűlés délután kezdődött, tehát a munkásoknak még volt közben egy ebédeltetés. Fél tizenkettő körül egy fiatal lány kijött a konyhából, és elkezdte a terítést. Először minden asztalra abrosz került, majd kiosztotta a tányérokat. Az evőeszközöket valószínűleg nagyon időigényes lett volna szabályszerűen kirakni, ezért ezeket menet közben, egy zsonglőr ügyességével beledobálta a mélytányérokba, és azok a tányérok alján elfogadható alakzatban rendeződtek. Közben nagyon érdekes dologra lettem figyelmes. Tudjuk, hogy a kerámia tányérokat kiégetik. Ezek más-más hangúak lesznek. A gyár étkészlete nem azonos időben vásárolt darabokból állt, így a tányérok között 2-3-4 hangnyi magasságkülönbség is volt. Ahogy a kislány rutinos mozdulatokkal, szinte azonos ritmusban az asztalok mellett haladva végigdobálta az evőeszközöket a háromszáz tányérba, az egy semmihez nem hasonlítható zenei meglepetés volt. Persze rajtam kívül senki nem vett észre semmit.

Günter Sommer

Régóta kutatom, hogy egy hang tudja-e reprodukálni a hozzá kötődő érzést. Nézzünk egy párhuzamos jelenséget a fizika területéről! Ha egy motor kivezetéseihez áramot vezetünk, az a tekercsben mágneses teret indukál, és megforgatja azt. De mi is a dinamó működési elve? Ugyanez megfordítva! Ha a motort megforgatjuk, a kivezetéseiben áram indukálódik. Mi is a zene? Emberi gondolatokat, érzéseket közvetíteni hangok által. És a zenész nem olyan-e, mint egy jó generátor? Hangokat közvetít, ami által a hallgatóban érzéseket indukál. Példaként három élményemet idézném.

Az első hangvarázslóval 1982 nyarán találkoztam, a budapesti orvosi egyetem aulájában. Már akkoriban is elfogult voltam a dobokkal, mégis nehezen tudtam elképzelni, hogy ezzel valaki egy másfél órás szólókoncertet adjon. Günter Sommer akkor első volt a Jazz Forum európai népszerűségi listájának ütőhangszeres kategóriájában. Már a szerelésből sejtettem, hogy nagy dolog van készülőben, mert az mindenféle "puccosságot" nélkülözött. 18 és 24 colos öreg nagydobok, egyikükre felkötözve két darbuka (inkább török piaci, mint hangszerbolti vétel), két fa harmónium síp, melyeket gumimatrac-pumpákkal szólaltatott meg, gongok, csőharangok, miegymás. Tökéletes felépítésű másfél órás koncertet hallottunk, aminek volt mondanivalója, a hallgatót elvitte egy más dimenzióba, majd visszahozta, miközben katartikus élményben volt része. Ezután egy riportot készítettem vele, melyből néhány mondatot idézek.
"Négy éve játszom szólókoncerteket. Egyenrangúvá szeretném tenni a dobokat az egyéb szólóhangszerekkel. Ehhez ázsiai, afrikai és saját készítésű hangszereket, köznapi tárgyakat használok. Az én dobszerelésem nem egyezik meg a többség által használt felszereléssel. Ezáltal tudok új melódia- és harmóniavilágot előállítani. Muzsikálok az eszközeimmel, ugyanúgy játszom, mint egy zongorista vagy egy fúvós. A dallam, a harmónia és a ritmus egységét teremtem meg egy hagyományos értelemben vett ritmushangszeren. Egy dobfelszerelés a pódiumon nagyobb látvány, mint bármelyik hangszer. Ez leköti az embereket, és a hangokra már nem mindig figyelnek! Egy rossz dobosnak is lehet sikere egy csillogó dobfelszereléssel, ha artistaként produkálja magát. Én ezért ellopom az emberektől a látvány élményét, és zenei produkciómat leszűkítem a hallásra. Ezért "Hörmusik", hallás-zene a programom címe. Voltak amerikai példaképeim, de eljutottam arra a pontra, hogy a saját utamat kell járnom. Mert átvehetem ugyan az amerikai zenét, de az életüket, a zenei gyökereiket nem. Ezért szakítottam a példaképekkel és mintákkal. Megpróbálom kifejezni a saját zenei világomat."

David Moss

A második varázsló, akivel találkoztam, az amerikai David Moss volt. Levelezés útján ismertem meg, és amikor Magyarországra vezetett az útja, felkeresett. Hangfelvételeit már ismertem, de élő koncerten a 80-as évek végén láttam először Budapesten. Bár húszezer kilométer választotta el Günter Sommertől, filozófiája kísértetiesen hasonlított az övére. Azt mondta: "- A legtöbb zenekari dobos egyforma. Megvesznek egy dobfelszerelést, és szinte mindegy, hogy Európában játszanak rockot, vagy Kanadában swinget, beállnak egy sorba, és uniformizálódnak. A jobbakat is előbb-utóbb beskatulyázzák: ez egy jó latin dobos, ez pedig jó jazzdobos. Úgy gondolom, egy művésznek a tanulás fázisában az a dolga, hogy megismerje és tanulmányozza az elődök stílusjegyeit, majd ezekből építkezve és egyéniségét hozzáadva kialakítsa saját eszköztárát." Az 1993-as (első) ceglédi Dobos Gálán volt szerencsém látni ezt az arzenált. Az alap egy kölcsönkért (akármilyen) dobfelszerelés volt, hiszen ez csak a ráapplikált eszközök hangjának felerősítését szolgálta. Az összes többi David kézicsomagjában érkezett repülőn, mert olyan elvetemült tárgyakat nem lehet akárhol találni... Hozott 4-5 darab összevissza repedt, görbült cintányért, melyeknek ettől teljesen extrém hangjuk volt. 5-6 műanyag flakont a pergőbőrre ragasztott, melyek megütéskor a steel druméhoz hasonló hangot adtak. Volt még egy zsák rizs, amit a kellő pillanatban az álló tamra háttal felfordított cintányérra szórt. Különféle mikrofonokat erősített a mellére, mert a felsőtestét is bevonta a játékba. Volt egy végtelenített magnószalag is: erre úgy énekelt rá, hogy mire körbeért, már a második, majd a harmadik szólamot is hozzá tudta tenni. Az ének és az ütőhangszeres játék tökéletesen egészítették ki egymást. A hallgató az egyik ámulatból a másikba esett. A virtuóz dobjáték, a muzikalitás és a humor páratlan elegyét láttuk. David Mosst a New York Times egy alkalommal az ütőhangszerek Paganinijének nevezte.

Han Bennink

A harmadik különleges dobossal ötvennyolc éves korában, 2000-ben sikerült találkoznom. Rengeteget hallottam korábban Han Benninkről, aki abszurd, polgárpukkasztó koncertjein azzal az erős, anarchisztikus beütéssel és pléhpofával játszik, amely jellemző a holland jazzmuzsikusokra. Játéka nem szorítkozik a dobszerelésre, alkalmanként zsámolytól fűrészbakig, a padlótól a falakig mindenen játszik. Konzekvensen keményen bánik az ütőkkel, minden alkalommal összetör néhányat, gyakran veszélyezteti a hallgatóság tagjait is. A Petőfi Csarnokba egy kitűnő zongora-bőgő kísérettel érkezett. Két olyan profi fiatal volt, akikre mondani szokták: a hátukon elviszik a műsort. Elindult a zene, bejött Han joggingban és sísapkában. Egy húszéves rugalmasságával a földre huppant, és a padlón, a bakancsa szárán és rámáján virtuóz módon elkezdett dobolni. Kivárt egy periódust, majd talpra ugrott, és a dobszerelésnél fejezte be a mondatot. Egész idő alatt mozgott és bohóckodott. Leszerelte a lábcin tányérjait, majd a nézőtéri padlóra dobta. Azok pontosan addig sisteregtek, amíg a zene megkívánta. Ezután a másik tányért is ledobta, és egy teljes számon keresztül az volt a kíséret, hogy szedte fel és dobta el a tányérokat, majd a pergővel beült a nézők közé, és ott játszott. Könnyed és felszabadult volt. Bármikor odaült a dobhoz, olyan tökéletesen folytatta, mint amikor a lemezjátszótűt feldobják a lemezre... Volt, hogy parádézás közben eltávolodott a doboktól, és a végső beütésre nem ért volna oda. Ekkor letört a díszletből egy hosszú lécet, és azzal ütötte meg a távolból a cintányért. Minden megmozdulása emlékezetes volt. "Semmi mondanivalóm nincs a zenémről, jobb, ha meghallgatják" – mondta.