1968 nyarán történt. Valamelyik vidéki városban léptünk fel az este, és késő éjszaka volt, mire hazaértünk.
Nagyon elfáradtam, ezért megnyújtottam a lépéseket, amik egyébként is hosszúnak tűntek a telihold fényénél. Az utca teljesen üres volt. Gondolataim még az elmúlt órák helyszínén kalandoztak. Ebben a pillanatban, közvetlenül mellettem egy iszonyú hang hasított az éjszaka csendjébe. Nagyon megijedtem. Olyan volt, mint egy, közvetlenül a fülembe súgott halálhörgés. Ösztönösen futásnak eredtem. (Addig nem tudtam, hogy ilyen kitűnő futó vagyok.) Teljesen persze nem tudtam megnyugodni, mert nem volt magyarázat arra, ami történt. Szépen elfelejtettem a dolgot. Másfél év telhetett el, amikor a szituáció pontosan megismétlődött. Játékból hazafelé, éjszaka egyedül az utcán, iszonyú hang, futás hazáig. Éppoly tanácstalan voltam, mint az első esetben, csak már ismerős volt a helyszín. Újabb idő telt el. Nappal volt, amikor ismét hallottam ezt a hangot, de már korántsem volt olyan félelmetes, hiszen az utca tele volt emberekkel, és pezsgő alapzajjal. Elindultam egy nyitott nagykapu felé, mert érzékeltem, hogy a hang abból az irányból jön... Megálltam a kapu mögött, és jót nevettem magamon, mert lelepleződött a félelem tárgya, amitől kétszer is futásnak eredtem. A ház esőcsatornája elrozsdásodott. A vége kiesett a csatornavasból, és egy kétméteres darab lógott az ereszről. Ahogy ezt a szél himbálta, időnként hozzásúrolódott a kapufélfát kimerevítő drótszálakhoz. Ez a természet alkotta "hangszer" az éjszaka csendjében tökéletes drámai hatást tudott elérni – legalábbis nálam.

A nyolcvanas évek elején járhattunk. Felkérést kaptam, hogy készítsünk ünnepi dekorációt egy gyár ebédlőjében tartandó gyűléshez. Egykedvűen szögeltem a piros textíliákat, és egyáltalán nem gondoltam, hogy ez a nap bármit is tartogatna számomra. A gyűlés délután kezdődött, tehát a munkásoknak még volt közben egy ebédeltetés. Fél tizenkettő körül egy fiatal lány kijött a konyhából, és elkezdte a terítést. Először minden asztalra abrosz került, majd kiosztotta a tányérokat. Az evőeszközöket valószínűleg nagyon időigényes lett volna szabályszerűen kirakni, ezért ezeket menet közben, egy zsonglőr ügyességével beledobálta a mélytányérokba, és azok a tányérok alján elfogadható alakzatban rendeződtek. Közben nagyon érdekes dologra lettem figyelmes. Tudjuk, hogy a kerámia tányérokat kiégetik. Ezek más-más hangúak lesznek. A gyár étkészlete nem azonos időben vásárolt darabokból állt, így a tányérok között 2-3-4 hangnyi magasságkülönbség is volt. Ahogy a kislány rutinos mozdulatokkal, szinte azonos ritmusban az asztalok mellett haladva végigdobálta az evőeszközöket a háromszáz tányérba, az egy semmihez nem hasonlítható zenei meglepetés volt. Persze rajtam kívül senki nem vett észre semmit.

Günter Sommer

Régóta kutatom, hogy egy hang tudja-e reprodukálni a hozzá kötődő érzést. Nézzünk egy párhuzamos jelenséget a fizika területéről! Ha egy motor kivezetéseihez áramot vezetünk, az a tekercsben mágneses teret indukál, és megforgatja azt. De mi is a dinamó működési elve? Ugyanez megfordítva! Ha a motort megforgatjuk, a kivezetéseiben áram indukálódik. Mi is a zene? Emberi gondolatokat, érzéseket közvetíteni hangok által. És a zenész nem olyan-e, mint egy jó generátor? Hangokat közvetít, ami által a hallgatóban érzéseket indukál. Példaként három élményemet idézném.

Az első hangvarázslóval 1982 nyarán találkoztam, a budapesti orvosi egyetem aulájában. Már akkoriban is elfogult voltam a dobokkal, mégis nehezen tudtam elképzelni, hogy ezzel valaki egy másfél órás szólókoncertet adjon. Günter Sommer akkor első volt a Jazz Forum európai népszerűségi listájának ütőhangszeres kategóriájában. Már a szerelésből sejtettem, hogy nagy dolog van készülőben, mert az mindenféle "puccosságot" nélkülözött. 18 és 24 colos öreg nagydobok, egyikükre felkötözve két darbuka (inkább török piaci, mint hangszerbolti vétel), két fa harmónium síp, melyeket gumimatrac-pumpákkal szólaltatott meg, gongok, csőharangok, miegymás. Tökéletes felépítésű másfél órás koncertet hallottunk, aminek volt mondanivalója, a hallgatót elvitte egy más dimenzióba, majd visszahozta, miközben katartikus élményben volt része. Ezután egy riportot készítettem vele, melyből néhány mondatot idézek.
"Négy éve játszom szólókoncerteket. Egyenrangúvá szeretném tenni a dobokat az egyéb szólóhangszerekkel. Ehhez ázsiai, afrikai és saját készítésű hangszereket, köznapi tárgyakat használok. Az én dobszerelésem nem egyezik meg a többség által használt felszereléssel. Ezáltal tudok új melódia- és harmóniavilágot előállítani. Muzsikálok az eszközeimmel, ugyanúgy játszom, mint egy zongorista vagy egy fúvós. A dallam, a harmónia és a ritmus egységét teremtem meg egy hagyományos értelemben vett ritmushangszeren. Egy dobfelszerelés a pódiumon nagyobb látvány, mint bármelyik hangszer. Ez leköti az embereket, és a hangokra már nem mindig figyelnek! Egy rossz dobosnak is lehet sikere egy csillogó dobfelszereléssel, ha artistaként produkálja magát. Én ezért ellopom az emberektől a látvány élményét, és zenei produkciómat leszűkítem a hallásra. Ezért "Hörmusik", hallás-zene a programom címe. Voltak amerikai példaképeim, de eljutottam arra a pontra, hogy a saját utamat kell járnom. Mert átvehetem ugyan az amerikai zenét, de az életüket, a zenei gyökereiket nem. Ezért szakítottam a példaképekkel és mintákkal. Megpróbálom kifejezni a saját zenei világomat."

David Moss

A második varázsló, akivel találkoztam, az amerikai David Moss volt. Levelezés útján ismertem meg, és amikor Magyarországra vezetett az útja, felkeresett. Hangfelvételeit már ismertem, de élő koncerten a 80-as évek végén láttam először Budapesten. Bár húszezer kilométer választotta el Günter Sommertől, filozófiája kísértetiesen hasonlított az övére. Azt mondta: "- A legtöbb zenekari dobos egyforma. Megvesznek egy dobfelszerelést, és szinte mindegy, hogy Európában játszanak rockot, vagy Kanadában swinget, beállnak egy sorba, és uniformizálódnak. A jobbakat is előbb-utóbb beskatulyázzák: ez egy jó latin dobos, ez pedig jó jazzdobos. Úgy gondolom, egy művésznek a tanulás fázisában az a dolga, hogy megismerje és tanulmányozza az elődök stílusjegyeit, majd ezekből építkezve és egyéniségét hozzáadva kialakítsa saját eszköztárát." Az 1993-as (első) ceglédi Dobos Gálán volt szerencsém látni ezt az arzenált. Az alap egy kölcsönkért (akármilyen) dobfelszerelés volt, hiszen ez csak a ráapplikált eszközök hangjának felerősítését szolgálta. Az összes többi David kézicsomagjában érkezett repülőn, mert olyan elvetemült tárgyakat nem lehet akárhol találni... Hozott 4-5 darab összevissza repedt, görbült cintányért, melyeknek ettől teljesen extrém hangjuk volt. 5-6 műanyag flakont a pergőbőrre ragasztott, melyek megütéskor a steel druméhoz hasonló hangot adtak. Volt még egy zsák rizs, amit a kellő pillanatban az álló tamra háttal felfordított cintányérra szórt. Különféle mikrofonokat erősített a mellére, mert a felsőtestét is bevonta a játékba. Volt egy végtelenített magnószalag is: erre úgy énekelt rá, hogy mire körbeért, már a második, majd a harmadik szólamot is hozzá tudta tenni. Az ének és az ütőhangszeres játék tökéletesen egészítették ki egymást. A hallgató az egyik ámulatból a másikba esett. A virtuóz dobjáték, a muzikalitás és a humor páratlan elegyét láttuk. David Mosst a New York Times egy alkalommal az ütőhangszerek Paganinijének nevezte.

Han Bennink

A harmadik különleges dobossal ötvennyolc éves korában, 2000-ben sikerült találkoznom. Rengeteget hallottam korábban Han Benninkről, aki abszurd, polgárpukkasztó koncertjein azzal az erős, anarchisztikus beütéssel és pléhpofával játszik, amely jellemző a holland jazzmuzsikusokra. Játéka nem szorítkozik a dobszerelésre, alkalmanként zsámolytól fűrészbakig, a padlótól a falakig mindenen játszik. Konzekvensen keményen bánik az ütőkkel, minden alkalommal összetör néhányat, gyakran veszélyezteti a hallgatóság tagjait is. A Petőfi Csarnokba egy kitűnő zongora-bőgő kísérettel érkezett. Két olyan profi fiatal volt, akikre mondani szokták: a hátukon elviszik a műsort. Elindult a zene, bejött Han joggingban és sísapkában. Egy húszéves rugalmasságával a földre huppant, és a padlón, a bakancsa szárán és rámáján virtuóz módon elkezdett dobolni. Kivárt egy periódust, majd talpra ugrott, és a dobszerelésnél fejezte be a mondatot. Egész idő alatt mozgott és bohóckodott. Leszerelte a lábcin tányérjait, majd a nézőtéri padlóra dobta. Azok pontosan addig sisteregtek, amíg a zene megkívánta. Ezután a másik tányért is ledobta, és egy teljes számon keresztül az volt a kíséret, hogy szedte fel és dobta el a tányérokat, majd a pergővel beült a nézők közé, és ott játszott. Könnyed és felszabadult volt. Bármikor odaült a dobhoz, olyan tökéletesen folytatta, mint amikor a lemezjátszótűt feldobják a lemezre... Volt, hogy parádézás közben eltávolodott a doboktól, és a végső beütésre nem ért volna oda. Ekkor letört a díszletből egy hosszú lécet, és azzal ütötte meg a távolból a cintányért. Minden megmozdulása emlékezetes volt. "Semmi mondanivalóm nincs a zenémről, jobb, ha meghallgatják" – mondta.

Sir Alan Buckley a világ egyik legnagyobb dobgyűjtője Angliában. Egy barátjától, az ötödik Dobos Gálán játszó Roger Turnertől hallottam róla először, hogy 110 dobfelszerelése és körülbelül 300 pergője van, és azt, hogy nála még a padlásfeljáróban és a fürdőkádban is vannak dobok.

Sir Alan a pincében, 300 pergő társaságában (fotó: Bendzsel Miklós dr.)

Angliában gyártott hangszerekből verhetetlen: az 1922 óta működő Premier cég minden modellje megvan neki. Egyszóval ő is gyűjtő, csak 1700 kilométerrel nyugatabbra – és húsz évvel korábban kezdte. Jó lenne találkozni vele!
Már ötödik éve érleltem a gondolatot, mikor is 2004 júniusában Bendzsel Miklós barátommal és feleségeinkkel sikerült valóra váltani egy londoni kirándulást. Útitársaim vállalták, hogy egy napot feláldoznak az ügy oltárán, és elkísérnek Alanhoz.
A gyűjtőtársi fogadtatás szép példája volt, hogy nekünk csak Londontól Birminghamig kellett vonatoznunk, ahová Alan kocsival elénk jött, és ő szállított walsalli házukig (autópályán oda-vissza 320 kilométer). Az odafelé vezető úton elújságolta, hogy két nagy rendezvénye van évente: tavasszal egy jazz-fesztivál, ősszel pedig egy dob-vásár, ami a régi dobokról szól.
A jazz-fesztivált 26 éve rendezi. Itt a három napon 50-60 zenekar lép fel.

Körsétánk végén a nappaliban (fotó: Bendzsel Miklós dr.)

Semmilyen szponzornak nem kötelezi el magát, mindent a helyi bevételekből old meg. Az étel-ital árusok, a hangszerkiállítók, a kempingezők sátrainak bérleti díja, no meg a koncertbelépők fedezik a kiadásokat, sőt, még jótékony célokra is marad.
Az őszi találkozó már az öreg dobok szerelmeseinek szól. Összeinternetezi a gyűjtőket, az egykori dobos sztárokat, és óriási sátrakat bérel, ahol kiállítja gyűjteményének legszebb darabjait. A kapcsolódó helyiségekben szól a zene, és a kisebb gyűjtők, magánszemélyek is kiállítják bemutatásra vagy eladásra szánt portékáikat. Két napon át folyik az ismerkedés, adás-vétel, cserebere.
Amíg Miklós és Alan beszélgettek, volt időm végiggondolni a hátsó ülésen, hogy mi az, amit feltétlenül látni szeretnék a gyűjteményéből. Régóta foglalkoztatnak a mai karámok elődei, az ún. konzolok. Hallottam, hogy Alan sok ilyen szerkezettel rendelkezik. Ezek a díszes állványzatok 1920 és 1940 között voltak divatban. Minden esetben a nagydob körül helyezkedtek el, néha hozzá is voltak rögzítve. A keréken guruló változatokat egyszerűen be lehetett tolni a színpadra. Tetejükre többnyire dobasztalt helyeztek, ahová az akkori ütőhangszereket: a békasort, a kínai tom tomot, a kolompokat erősítették, és ami a verők tartójaként is szolgált. Az állványzat tovább építhető volt: függőleges csöveiből nőttek ki az akasztható cintányérok tartói, illetve ezen csövek derekára bilincselték a nagyobb tom tom dobokat, s később, kiküszöbölve a pergőállványt, a kisdob forgatható tartóját is. Minden egyes alkatrész egy kis remekmű volt, benne a gyártó vésett vagy beütött címerével, krómozott, ezüstözött vagy – kívánságra - aranyozott kivitelben. Az tehát, hogy egy konzol mennyire gazdagon volt felszerelve, használója zenészi és anyagi megbecsültségét is tükrözte. Duke Ellington dobosa, Sonny Greer például egy Leedy konzolt használt, ami olyan pompásan nézett ki, mint egy királyi hintó.
Háromnegyed órányi autózás után megálltunk egy öregecske, kertes ház előtt. Belépve az ajtón a járatlan idegen számára is azonnal érzékelhető volt, hogy háziak fölös energiájukat nem a rendcsinálásba szokták fojtani. Alan felesége, Kenya kedvesen fogadott bennünket. Nem sokkal ezután lázas pakolásba kezdtek. Egy ajtó volt eltorlaszolva súlyos dobozokkal és hangszertokokkal. Miklóssal természetesen azt hittük, hogy az átmeneti akadály elhárítása után egy terem bejárata szabadul fel majd, és belépünk a csodák palotájába. Nos, a csoda később be is következett, de még át kellett bújni néhány tű fokán. A dobozok ugyanis egy körülbelül 30 centi széles, spalettaszerű ajtót takartak, melynek nyílása a pincébe vezetett. Alan bemutatta, hogy jobban járunk, ha kifújjuk a levegőt, és lapos hassal próbálunk átférni a résen. Feleségeink tűnődve nézték alkalmi tréningünket, és ezen a ponton úgy döntöttek, hogy mégis a korábban felajánlott helyi arborétumot látogatnák meg. Kenya – mielőtt elindult volna a lányokkal – levette a zakómat, hogy a „barlangászat” alatt ne károsodjon, így másfél órát volt szerencsém guggolni a hideg pincében egy szál pólóban, Alan, Miklós és háromszáz pergődob társaságában.
„Zseniális ötlet ez a levegőkifújás – gondoltam. - Itt sem gyorsan lejutni, sem feljutni nem lehet. Nincs az a betörő, aki futás közben változtatni tudná az alakját.”
Amit odalenn láttam, az viszont minden viccet félretéve maga a csoda volt. Semmi piperkőc tálalás, hiszen a gyűjtemény nem vendégfogadásra készült. Fa polcokon, katonás rendben közel 300 pergődob, mindegyik kitűnő, működő állapotban. Nem akármilyen típusok és évjáratok! Többségük háború előtti, a jazzdob készítés aranykorából való: Carlton, Ajax, Leedy, Premier, Duplex, Gretsch, Hayman, Ludwig, Radio King, és előttem ismeretlen, régi szép márkák hosszú sora. Jubileumi darabok, ritkaságok: fa kávásak, dupla húrváltósak – gyönyörűek! Itt, a pincében tudtam meg, hogy a Carltonból lett a Hayman, majd abból az Arbiter: ezek ugyanazon gyártó túlélései voltak.
A pince után, lábunkat kiegyenesítendő, teázás következett a nappaliban. Ez Alan számítógépes birodalma. Ebben a szobában születnek cikkei Classic Drum Museum címmel az európai és amerikai dobos magazinok számára. Elmondta, hogy másfél éve vásárolta számítógépét azzal a céllal, hogy a gyűjteményét maga tudja rendszerezni. Hat hónapjába került, mire minden tárgyat lefényképezett, és az odavonatkozó korabeli katalógussal együtt CD-re írt. A teljes állományról készült fotósorozat 17 CD lemezen fér el, melyből barátsága jeléül másolt nekem egy sorozatot. Látva azt, hogy mennyire félti gyűjteményének méreteit másokkal megosztani, ezt az ajándékot a legnagyobb bizalom jeleként könyveltem el.
Ezután elindultunk megnézni a szereléseket. Jól voltam informálva: valóban 110 dobfelszerelése van, de arra csak órák múlva jöttem rá, hogy ezek mind apró darabokra szét vannak szedve és eldugdosva a ház különböző részein.

Ez egy King Snapper! (fotó: Bendzsel Miklós dr.)

Egyetlen felső tamot láttam szabadon, a fürdőkádban, amikor kezet mostam, abban egy macska aludt. Alan úgy féltette hangszereit egy esetleges betöréstől, hogy világszínvonalra fejlesztette azok elrejtését.
Áthaladtunk egy udvaron, és megálltunk a kamránál. Ez ugyanolyan volt, mint az itthoni szeneskamrák: pánttal, lakattal. Alan egy kéményseprőt is megszégyenítő kulcscsomóval bíbelődött.
- Pedig ennek kell lennie, csak már rég nyitottam ki – mondta, majd egy "Just a minute!" következett, és elszaladt olajozóért. Az ajtó kinyílt, és a látvány továbbra sem haladta meg az otthoni kamrákét: minden négyzetcentiméter telerakva különböző korokban kiselejtezett bőröndökkel, sportszatyrokkal, dobozokkal, melyek természetesen valamilyen kincs álcázásául szolgáltak. Egyikben Slingerland, másikban Gretsch vasak voltak, itt három lábgép, ott két felső tam, belül dobozokban nagydobok. Két öreg lábgépet kaptam ajándékba. Először azt hittem: azért, mert olyan vágyakozva néztem, de kiderült, hogy ezekből neki kettő volt.
Tovább mentünk a kert végébe. Itt még két lelakatolt fáskamra volt, az előzőhöz hasonló. Az egyikből műhely lett kialakítva apró fiókokkal, ahol a reparáláshoz szükséges alkatrészek: babák, váltók, rugók, csavarok stb. voltak csoportosítva. Alan bármit szívesen elővett és összerakott volna, de abban a tudatban, hogy CD-n mindent hazaviszek, nem kívántam, hogy több órás munkával kibányásszon és összerakjon egy szerelést. Vendéglátónk elmondta, hogy 26 különféle konzolja van. Kérdésemre, hogy az a Premier konzol is megvan-e, melyet a jól ismert fotón látni Chick Webb Gretsch dobja körül, a következőt válaszolta:
- A Premier a Swingster konzolból öt különféle fazont gyártott. Nekem megvan mind, de látom, téged a Webb-féle érdekel, hát rakjuk azt össze!
És összeraktuk!
Lassan egyre biztosabb voltam benne, hogy egy hangszergyűjtőt nem pusztán a gyűjtemény nagysága minősít, mégis furdalt a kíváncsiság, hogy Alan világviszonylatban hova helyezi magát. Azt mondta: három gyűjtőről tud, akik nagyobbak nála. Kettő amerikai, egy japán. Az első helyet kétségtelenül Bun E. Carlos érdemli, akinek fantasztikus gyűjteménye van.
Ismét visszamentünk a nappaliba, ahol kicsit "belenéztünk" egymásba. Előbb a ceglédi Dobmúzeumról szóló félórás videót taglaltuk, majd egy 80-as évekből származó német televíziós show felvételét, ahol Alan volt a dobos sztár. Itt kellett rájönnöm, hogy házigazdánk kitűnő zenész, akinek játéka elegáns, ízléses és muzikális! Alan hat évet töltött zenészként Németországban: ő volt az egyetlen angol a csapatban. Amikor zenésztársai vártak rá, így mondták: " Mindjárt érkezik az angol úriember, azaz Sir Alan." Azóta ez különbözteti meg őt a többi Alantől, és cseppet sem bánkódik azon, hogy nem a királynő ütötte őt lovaggá…
Naivan megkérdeztem tőle, hogy Geoff Nicholls jól ismert alapművében, a The Drum Bookban szereplő öreg Premier véletlenül nem az ő gyűjteményéből való-e, mire mosolyogva azt válaszolta, hogy a könyvben szereplő hangszerek nagyobbik felét itt fotózták.
- Milyen szerelésen játszottál mostanában? - tettem fel a kérdést, titkon azt remélve, hogy talán ez az egy valamelyik szobában fel lesz állítva.
- Egy 1973-as kiadású Slingerlandot használok – hangzott a válasz –, ami tulajdonképpen egy White Marine Pearl Buddy Rich modell.
- Láthatnánk? – kérdeztem.
- Semmi akadálya – felelte, és elindultunk az előszoba felé. Ahogy minden, ez is tokokban volt. Cipzár ki: 12-es felső tam ("Na, milyen?" "Gyönyörű..." "Szerintem is."), 13-as felső tam (hibátlan), 16-os álló tam (vadállat!), cipzárak be, megnéztük. Miklós együtt érző pillantásából azt szűrtem le, hogy ő engem csalódottnak gondol. Időközben feleségeink megérkeztek az arborétumból.
Vendéglátóink az est befejezését is megszervezték: elvittek vacsorázni egy indiai étterembe. Nos, ez különleges élmény volt, mert egyrészt először voltam ilyen helyen, másrészt belekóstolhattam abba: milyen, ha a vendéget kényeztetik. A mesés vacsora után Alan kivitt a vasútállomásra, és elbúcsúztunk. Hazafelé végig arra gondoltam, hogy bár az érdeklődésünk tárgya azonos, az odavezető út ezerféle lehet. Ma láttam ebből egyet. Ha nem jövök el, és nem tapasztalom meg, sohasem tudtam volna elképzelni.

Ötödszörre fogok hozzá, és hagyom abba. Sohasem éreztem elég hitelesnek, amit le tudok róla írni. Ez a kicsi ember, aki alig tud beszélni, és csak az egyik keze működik, többet dolgozott a múzeumért, mint mi valamennyien.
Siska Gyulát 1971-ben ismertem meg. Ugyanannál az élelmiszer-kiskereskedő vállalatnál dolgozott asztalosként, ahová én helyezkedtem el mint ifjú kirakatrendező.
1977-ben munkahelyet váltottam, és őt is magammal vittem az új dekorációs műhelybe. Sok közös élményben volt részünk. Tíz éve dolgoztunk együtt, amikor a tragédia történt. Gyula egy csehszlovákiai nyaralás alkalmával éjjel álmában agyvérzést kapott. Mire hazaszállították, már eltelt a kritikus idő: nem lehetett rajta segíteni. A fél oldala lebénult, és elveszítette beszédkészségét.
Nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy itt véget ért valami. Kilométereket sétált, tornázott, és logopédushoz járt. Sajnos a magyar társadalom nem türelmes sérült embertársaival. Ha valaki nehezen fejezi ki magát, azonnal a szellemi fogyatékos vagy a részeg kategóriába sorolják. Gyula pontosan érezte ezt, és kerülte a találkozást az idegenekkel. Ha tehette, inkább régi munkahelyét, a „dekor”-t iktatta be sétaközi pihenőnek.
Egy alkalommal, amikor megérkezett, éppen egy lécet fűrészeltem ketté. Tudta, hogy nem könnyű egyszerre vágni és fogni is, ezért odajött, és a kezével leszorította a léc végét. Hirtelen valami megvilágosodott bennem. Hát persze! Ez hiányzik a Gyuszinak, a munka! Az érzés, hogy ő még használható valamire! Hogy legyen miért felkelni reggel, legyen hová felöltözni, és eljönni otthonról…
Milyen elfoglaltságot tudnék találni neki, amit egy kézzel is el tud látni? Ekkoriban kezdtem gyűjteni az öreg dobfelszereléseket, melyek sokszor elképesztő állapotban kerültek elő a garázsokból, padlásokról, raktárakból. Úgy gondoltam: nagy segítség lenne, ha ezeket szétszedné darabokra, megtisztítaná, és nekem már csak az összeépítés fázisában kellene beavatkoznom. Volt egy kis műhelysarok a „dekor”-ban asztallal, satuval, szerszámokkal – ezt átengedtük neki.

Az első műhelysarok

Kezdetben a kopott vagy bemattult fémrészeket szidollal tisztította, ami lassú és fárasztó volt. Első forgó polírkorongnak egy lábgép filcütőjét használtuk. Szárát rövidre vágtuk, és fúrógépbe fogtuk, a fúrógépet pedig egy satuba. Rövidesen ezt is kinőttük, és vásároltunk egy erős motort a nagyméretű rongykoronghoz.
Ügyesen megtanulta, hogy milyen erővel kell a tárgyat egy kézzel a forgó koronghoz nyomni úgy, hogy a centrifugális erő ne üsse ki a kezéből. Nem emlékszem háromnál több esetre az elmúlt húsz évben, amikor valami elszállt volna.
Saját szerszámokat vásároltam neki. Ezeket azután én is már csak kölcsönkérhettem, és használat után szigorúan a helyükre kellett raknom. Ami nekem, a műszaki ismereteket tanult embernek és dobosnak természetes volt, arra őt apránként meg kellett tanítani. Jöttek a pergődobok, az állványok, a lábgépek. Voltak olyan bonyolult szerkezetek is, amiket szétszedés előtt lerajzoltam, mert attól tartottam: egyikünk sem fog emlékezni egy doboz alkatrész láttán, hogy mit rakjunk össze belőle. Gyula fülig beleszeretett ebbe a témába. Sokszor féltékenység-közeli állapotba kerültem, amikor úgy éreztem, talán már jobban szereti a dobjaimat, mint én. Amikor fogytán volt a tennivalója, mindig jelezte, hogy készítsem ki neki, mivel kezdjen másnap.
Egyszer azután, mikor ő már mindent megpucolt, nekem meg régóta nem volt pénzem vásárolni a múzeumnak, elfogyott a munka. Nem értette a helyzetet.
- Gyuszikám! Mondd a feleségemnek, hogy kevesellem a harmincnyolc dobfelszerelést, szeretnék egy harminckilencediket is!
Megértette.
- Ezen múlik? – kérdezte, és összedörzsölte a két ujját, ahogy a pénzt szokták jelezni.
- Hát persze – válaszoltam – Tudod, hogy minden azon múlik.
Nem szólt semmit, másnapra behozott kétszázezer forintot a spórolt pénzéből, hogy vegyek rajta valamit, amit rendbe tehet.
- Nem sürgős, majd visszaadod, ahogy tudod – mondta.
Rehabilitációs céllal több nyáron utazott el két hétre egy soproni szanatóriumba. Egy ilyen indulás előtt megkért, hogy nyomtassunk neki névjegykártyát a Dobmúzeum logójával, amin ő mint hangszer-restaurátor szerepel. Tudtuk, hogy beszélni nem tud, és a kártya helyette is beszél, mégis megkérdeztük:
- Mire lesz ez jó Gyuszi, randizni akarsz vele?
Mérgesen legyintett ránk, és eltette. Amikor nem volt kezelés, Sopron belvárosában sétált. Egy ilyen alkalommal a mellékutcában megpillantott egy boltot. Riedl Ervin hangszerkereskedésének kirakatában csupa régiség volt, ami azonnal beindította a fantáziáját. Benyitott az üzletbe, ahol egy nyári munkára alkalmazott fiatalember fogadta. Gyula szétnézett, majd megpróbálta elmagyarázni, hogy ő kicsoda – végül otthagyta a névjegykártyáját.
Egy év múlva felhívott valaki, és azt kérdezte: létezik-e ez a dobmúzeum? Pávolics Péter volt, aki a Magyar Iparművészeti Egyetem soproni faipari szakán tanult, az ő kezébe került Gyuszi névjegykártyája. Éppen egy nyári táborban volt Kecskeméten, és úgy gondolta: ebből a távolságból már csak átugrik, és megnézi a múzeumot! Azonnal összebarátkoztunk. Elmondta, hogy szenvedélye a dobolás, élt már Amerikában is, és egy saját gyártású lábgéppel is büszkélkedhet. Megtudtam, hogy Sopronban a Riedl dinasztia negyedik generációja vezeti azt a bizonyos hangszerboltot, és nagyon sok képes hangszerárjegyzéket őriznek a két háború közötti időkből. (Később ezeket Péter laponként lefénymásolta, és elküldte a múzeumnak.)
Diplomamunkának egy újabb lábgépen törte a fejét, de tanárai ezt kevesellték: azt mondták, tervezzen egy komplett dobfelszerelést. Érezte, hogy ez hatalmas feladat, de úgy volt vele, hogy ha kinézik belőle, ő megpróbálja. Mint gyakorló dobos tudta, hogy a legtöbb macera a vasakkal van. Mi lenne, ha a doboláshoz szükséges összes állvány úgy nyitódna-csukódna a nagydob testéhez, ahogy a pók lábai? Megszületett a Hydra ötlete, melynek kivitelezésében (alumínium öntések) Pál János barátom és jómagam is segédkezhettem. A következő Dobos Gálán már nemcsak a Hydra volt kiállítva, de feleségével, Annával közös gyártású dob-bútoraik is. Ez a zseniális fickó utána még csinált néhány öntött bronz és öntött alumínium testű pergőt, majd elkezdett kiállításokat építeni a világ különböző pontjain, míg végül családostól kiköltözött Svájcba.

Pávolics Péter „HYDRA” nevű kísérleti dobja

1999-ben a dekorációs műhelyt átköltöztettük az újonnan épülő Dobmúzeum mellé. Ebben Gyuszinak már önálló helyiséget alakítottunk ki. Lett egy saját műhelye, ahol mindent úgy talál reggel, ahogy előző este hagyta. Pár négyzetméter, ahová a világ összes bosszankodása és boldogsága belefér. Ez a saját világába bezárt kis öregúr időnként átadja nekem a fogytán lévő restauráló szerek bevásárló-listáját: rozsdaoldó, szidol, kromofág. Igyekszem gyorsan meghozni, és amikor leteszem az asztalára, folytatja: cérnakesztyű, polírpaszta, rongykorong!
Mai napig a tökéletes boldogságot az jelenti, amikor a műhelyben egy hetekig restaurált darab elkészül, lefotózzuk, bekerül a múzeumba, a fényképeket pedig Gyula belerakja otthoni albumába a többi közé. Így működünk mi együtt, így lettünk egymásnak nélkülözhetetlenek, és remélem, leszünk még sokáig.

A munka kétségtelen öröme

Egy alkalommal a kezelőorvos azt kérdezte Gyula feleségétől, Ildikótól, hogy mivel tölti el a férje a napot.
- Egy barátjánál dolgozik – hangzott a válasz.
- Mit tudnak vele dolgoztatni, egy kézzel?
- Hangszereket restaurál.
- Tudják maguk, mekkora dolog az, hogy a Gyula nem otthon ül, hanem van egy életprogramja? Hát ez fantasztikus!
Az orvos küldött nekem egy levelet. A levél utolsó mondata így hangzott: „A Gyulát ketten gyógyítjuk”. Ez a mondat volt nekem az eddigi legnagyobb kitüntetésem. .

Abban a szerencsében volt részem, hogy a török származású Armand Zildjiannel, a családja nevét viselő híres cintányérgyár elnökével 1994-ben egy órát, majd 1996-ban egy teljes napot tölthettem együtt!
1979-ben Pataky Ferenc történelemtanár úr megkérdezte tőlem: tudom-e, hogy a vezetéknevem honnan származik? Ő ugyanis ekkor fejezte be kutatásait Nagykáta múltjáról, ahol édesapám született. Levéltári anyagokból pontosan tudta, hogy a 150 éves török uralom ideje alatt Nagykáta és környéke központi táborhely volt, ahol a helyiek és a letelepült idegenek természetes módon keveredtek egymással. A máig nagyszámú Kármán előnév a török karaman („hegyi ember” vagy „fekete ember” jelentésű) szóból magyarított név. Azonnal elővettem a történelemkönyvet, és felidéztem az évszámokat.
1526 augusztusában II. Szolimán Konstantinápolyból Magyarország meghódítására indult, és sajnos, Mohácsnál győzelmet is aratott. 1552 októberében Ahmed pasa elvezette megtépázott seregét az egri vár alól. 1623-ban Konstantinápolyban egy alkimista felfedezte azt az ötvözetet, mely máig a cintányérgyártás alapját képezi. Nem zárható ki, hogy az alkimista elődei vagy rokonai katonáskodtak a hódító török seregben – akár Magyarországon is…

Armand Zildjian 1921-2002

Armand 1966-ban járt először Budapesten. Ebben az évben amatőr zenekarunk dobfelszereléséhez három – ma már nevetséges – dolog is hozzá tartozott: egy fogó, két cigányfúró és egy kulcscsomó. Az állványok csavarfeje olyan kicsi volt, hogy kézzel nem, csak fogóval lehetett hatásosan meghúzni; a két furdancsot a padlóba hajtottuk le a nagydob elé, hogy el ne csússzon, a kulcscsomót pedig a cintányérra akasztottuk, hogy megütéskor hosszabban szóljon, és a Trowa tányér hangját egy boldogabb dimenzióba emelje. Ekkor még vágyakozni is korai lett volna egy valódi Zildjian tányér után…
Armand Zildjiannal 1994-ben találkoztam először a frankfurti zenei vásáron. A soron következő Dobos Gála ügyét beszéltük meg, és történt egy, akkor még csak udvariasságnak tűnő meghívás, hogy nézze meg a ceglédi dobgyűjteményt. Armand az 1966-os látogatásának emlékeit szerette volna felidézni, amikor is úgy döntött, hogy 30 évvel később ismét ellátogat Magyarországra.
1996. március 19-én Szabó Judith közreműködésével Cegléden üdvözöltem Armand Zildjiant és feleségét, valamint Yves Tiéche urat, a cég európai és távol-keleti igazgatóját. Ez egy rendkívüli nap volt, sok élménnyel és sok szereplővel. Készült egy tévéfelvétel Az első cintányérkészítő ükunokája címmel, majd a délután során megnéztük az akkor még „garázs”- Dobmúzeumot.

Bejegyzés a vendégkönyvbe

A múzeum varázsának köszönhető későbbi, ajándékba kapott Zildjian cintányér-garnitúrám, valamint az a sorozat, melynek darabjai a gyártás hét fázisát mutatják be, és egy ritka darab 1929-ből, a cég első amerikai évéből.
Miután Armand beírt a vendégkönyvbe, felém fordult, és a következőket mondta:
- Sok helyen megfordultam a világban, de nem gondoltam volna, hogy eljövök egy magyar városba, és ilyen magas színvonalú gyűjteménnyel és lelkesedéssel találkozom. Különösen meglepett a saját cégemről birtokodban lévő anyag, és egyedi tervezésű dobod, a Turbo Designer – ami egyszerűen fantasztikus! Buddy Rich barátom, ha tudta, hogy ül a nézőtéren egy olyan valaki, aki imádja a dobokat, akkor feléje fordult, és egész este csak neki játszott. Ha élne, és ismerne téged, biztosan neked is játszana egy este!

A gyártás fázisait bemutató vitrin a Dobmúzeumban (fotó: Kisfaludi István)

A szüleim házában elköltött vacsora után Armand leült a zongorához, és egy jóízű swingbe kezdett. Adamecz Józsival egymásra néztünk, és perceken belül behoztunk egy dobfelszerelést a zongora mellé. Mindketten boldogok voltunk, hogy kísérhettük játékát. Búcsúzáskor azt mondtam:
- Remélem, nem kell harminc évig várni az újabb magyarországi találkozásra!
Mire ő azt válaszolta:
- Ha rajtam múlik, már jövőre itt vagyok!

Zildjian katalógus 1957-ből

Armand vezetése alatt a cég hatalmas léptekkel jobbította a minőséget, kutatott, fejlesztett. Mindig úgy érezte, hogy tartozik annak a közösségnek, mely a céget oly sok éven keresztül sikerhez segítette. Az évek során a zenei világnak nyújtott támogatásai elismeréseként Armandot a Berklee College of Music díszdoktorává fogadta, felvették a Percussive Arts Society Hall of Fame-be, a hollywoodi Guitar Center’s Rock Walkba, és megkapta a Modern Drummer Magazine szerkesztői életműdíját.
Armand Zildjian 81 évesen, álmában hunyt el 2002. december 26-án Scottdale-ben, arizonabeli otthonában. Az izzó, vibráló hang – amit egy életen át keresett – azon az éjszakán sötéten és hosszan szólt, mint egy harang, de ő mosolygott, mert munkáját jól bevégezte, és könnyű léptekkel indult a fény felé….

Armand és felesége a vacsora után feltálalt Zildjian tortával

2004 őszén megcsörrent a telefonom.
- Jánky Zsolt vagyok. Mond neked az a név valamit, hogy Johnny Craviotto?
- Aki a kitűnő pergőket csinálja. Mi az, hogy valamit… sokat mond!
- Nos, jelenleg Budapesten tartózkodik, az én vendégem. Meséltem neki a Dobmúzeumról és nagyon felcsillant a szeme. Szeretné látni, ha lehet. Milyen neked a holnap este?
- Gyertek!

Ünnepi pillanatok

Elérkezett az este, és mivel Johnny szinte egész nap alig evett, Cegléd legjobb éttermében egy vacsorával indítottunk. Kitűnő étvágya volt, és hosszasan mesélt az egyes fogások és koccintások között. Három mondat után magamhoz húztam egy szalvétát, és jegyzetelni kezdtem.
- San Franciscóban születtem. Édesapám és zongorista édesanyám olaszok voltak. A családban Buddy Richet és Gene Krupát napirenden hallgattuk. Unokatestvérem egy zenegépeket gyártó cégnél dolgozott, és ingyen kapta a lemezeket. Ezeket sokat hallgattam, és a konyhaasztalon kezdtem először dobolni. Aztán 14 évesen beiratkoztam egy New York-i dobtanárhoz. Első szerelésem egy Ludwig lábdob és egy pergő volt, amit egy fellépés után elloptak tőlem. Hónapokig jártam a bolhapiacra, hátha találok egy jót. A 80-as évek közepétől izgattak a Ludwig és a Slingerland cégek egyetlen fából készített pergői. Szerettem volna ezt a hagyományt feltámasztani egy új eljárással.
- Mit tart ma etalonnak? – tette fel a kérdést Zsolt.
- A körcímkés Gretschet, ami több rétegű, nem csak juhar; a Keller egyes modelljeit, és a Jasper gumifából készült testeket. Amerikában vannak nagy telepek, ahol kizárólag trópusi vagy ritka fafajokat forgalmaznak. Van egy szakemberem, akinek a tudása garancia a minőségre. Minden darabot külön szemügyre vesz. Ugyanitt válogatnak a Fender és a Gibson emberei is. Mások már mindent Kínában gyártatnak, de mi ezeket az egyedi darabokat saját műhelyünkben készítjük. Manufaktúránkban nyolc mesterember dolgozik. - Hogy volt az a történet a mocsárba dőlt erdővel? – kérdeztem.
- Valaki felhívott, hogy kapcsoljam be a tévét, mert megy egy sztori a CNN csatornán. Észak- Amerikában, Michigan mellett a nagy tavaknál, a semmi közepén búvárok a mocsárban találtak egy erdőt, ahol 700 éves fák több mint száz éve víz alá kerültek. Az egykor sűrű erdő hatalmas fái közé nem jutott be a napfény, ezért nagyon lassan nőttek. Olyan sokáig voltak a fák a vízben, hogy a pórusaik megnyíltak, és semmihez nem hasonlítható hangjuk lett. Hasonló történt velük, mint amit Stradivari csinált. Az ő hegedűi sem a lakkozástól szóltak jól – ahogy azt sokan hirdetik –, hanem attól, hogy a hangszernek való fát óriási hordókban áztatta évekig. A fa természetes ragasztóanyaga kiázott, üres pórusok keletkeztek benne, miáltal a rezonáns felület sokszorosára megnőtt! Abban az észak-amerikai erdőben döntően négy fafajta volt: juhar, nyír, tölgy és kőris. Nem mindegyik viselte jól a víz alatti létet: némelyek elbomlottak. Mondhatom, hogy a legjobbat a juharnak tett. A juharok között is ritkaság az úgynevezett "madárszemes", mert ez a motívum a fának egy betegsége, csak minden tízezredik ilyen. Ezért drága, és csak különleges hangszerek készülnek belőle.
A Time & Timber Company fatelep tulajdona volt a fa, amit a telep búvárai termeltek ki. Ez sem ment egyszerűen, mert a tó egy indián rezervátum területére esett, és az amerikai állam engedélye kellett a kitermeléshez. Johnny Craviotto odarepült, és megvásárolta a teljes mennyiség legjavát. Ő azután átadta a hangszerek gyártására szóló szerződést a DW-nek, akik, meglátva a dolog egyszeri és megismételhetetlen voltában rejlő lehetőséget, 100 számozott dobfelszerelést és 150 pergőt gyártottak belőle. Az első pergőt Ron Spagnardi kapta, a Modern Drummer Magazine alapítója.
Vacsora után átvonultunk a Dobmúzeumba. Mindig van egy varázsa este tíz után kinyitni és megnézni a múzeumot, főleg olyan vendégekkel, akik életükben akkor járnak ott először. Johnny láthatólag komolyan elámult a látványtól, aminek percenként hangot is adott. Csodálkozott, hogyan lehetett annyi tengeren túli hangszert összegyűjteni, de a legjobban a Sternberg vitrin nyűgözte le: az, hogy milyen professzionális szinten állt Magyarországon a dobkészítés már a háború előtt. Megnézte saját készítésű dobomat, a Turbo Designert, a múzeum könyvtárát, én pedig játszottam néhány taktust a kamarateremben.
Búcsúzáskor elismerően nyilatkozott a múzeumról, majd sokat sejtetően azt mondta, hogy türelemmel várjam a Mikulást. Kódfejtésben nem járok élen, de gyanítottam, hogy ez az üzenet többet takar egy szaloncukornál... Amint visszatért Amerikába, a Dobmúzeumban készült képek közül kettőt azonnal feltett a honlapjára.
A Mikulás amúgy csendben elvonult, de karácsonyra az üdvözlőlappal együtt kaptam egy dobhangoló-kulcsot, ami olyasmit sugallt, hogy „Nem felejtettelek el, barátom, csak tarts ki még egy kicsit...” Szilveszter, húsvét, tavasz, nyár, ősz... Elsőként egy rajztábla nagyságú lapos csomag érkezett, amiben egy szép, nagy, dombornyomású Craviotto jelvény volt. Egy hét sem telt el, amikor felhívtak Amerikából a nevem és a címem pontosítása miatt, hogy helyes adatokkal küldjék a csomagot. Kiértesítettek, hogy megérkezett a pergő, már Pesten van a vámhivatalban, még nyolc-tíz nap, mire megkaphatom... És elérkezett október 14-e, amikor a postás egy félreérthetetlen méretű dobozzal egyensúlyozott be az ajtón. Ebben volt az egy évvel ezelőtt megígért pergő, amit nekem, illetve a múzeumnak épített Johnny Craviotto. Még arra is figyelt, hogy pár nappal előbb érjen ide, mint ő, hogy mire személyesen találkozunk, már teljesen tisztában legyek az ajándékkal...
Ez a hangszer zeneileg és esztétikailag egyaránt remekmű. A test 14x4-es tömör madárszemes juharfából készült. A bőrök a borjúbőrhöz legjobban közelítő Remo Renaissance modellek, természetesen Craviotto logóval ellátva. A csavarházak a klasszikus, átmenő csöves babák négyszögletes talppal, a sodronyváltó egy 180 fokos emelkedő fordulatot végző precíziós műszer. A karikákra John Aldridge körben juharleveleket gravírozott, melyet a jelvény felett egy dupla falú Craviotto véset szakít meg. A pergődob egyediségét egy névre szóló jelvény igazolja, mely a gyönyörű Craviotto logo ellentétes oldalára került a dobtesten. Kérem, nézzék el nekem, de a hangját nem tudom jelzőkkel illetni, az egyszerűen fantasztikus!
Mindössze három napom volt rá, hogy felkészüljek Craviotto ismételt ceglédi látogatására. Ahogy az előző évben, úgy ekkor is az Amsterdam Vintage Drum Show miatt repült át Amerikából, és ha már itt volt Európában, látogatását magyar barátaival folytatta.
Készítettem egy elegáns, négyzetes oszlopot, amit bevontunk matt aranyfóliával, majd rátettük a Craviotto logót fényes aranyból. Erre ültettük rá az ékszer szépségű pergőt, és a színpadi világításhíd összes reflektorát rá fókuszáltuk. Ezek után egy kicsi ajándékon gondolkodtam, amit táskában, repülőn könnyen hazavihet. Érdekesnek találtam, hogy az egykori magyar dobkészítő Medveczky Antal fél évszázaddal korábban ugyanazt a rombusz formát (világszerte ismert nő-szimbólum) választotta jelvénynek, mint Johnny. Így hát a múzeum egyetlen megmaradt Medveczky-jelvényét kipolíroztam, és Medveczky úr fotójával együtt bársonytokba tettem. A közelgő ünnepre való tekintettel vásároltam egy nagy, karácsonyi asztalterítőt, melyet névre szóló hímzéssel tettem személyes ajándékká. Már csak a torta volt hátra, amiben már némi gyakorlatom és bejáratott helyem (Korona cukrászda) is volt. Ennek az alapja mindig egy dobostorta (mi is lehetne más?), de a külső formája a látogató személyétől függ.
2005. október 17-én, hétfőn este nyolc órakor elsőként Pálmai Gábort és Dubán Dezsőt fogadtuk Lovas Karcsi barátommal, majd néhány perc múlva a kisbusz is megérkezett Johnny Craviottóval, Jánky Zsolttal és a TamTam Dobcentumban dolgozó fiúkkal. Bár Johnny egyfolytában kedélyes volt, és mosolygott, a húszórás repülőút láthatóan megviselte. Rövid szavazás után első utunk ismét az étterembe vezetett. A vacsorarendeléseket követően igyekeztem elővezetni egy köszönetet, amely legalább szavakban megpróbál felérni az ajándék értékével.
Johnny erre így válaszolt:
- A "lake wood" (tavi fa) szériában maradt nálam négy különleges pergőtest, amiből az egyik madárszemes juhar volt. Ezek tehát még 1999-ben készültek. A múzeum számára valami egyedit és időállót szerettem volna adni. Ezért ezt a testet szereltem fel a precíziós Craviotto szerelvényekkel és váltóval, majd 24 karátos bevonattal láttam el. Ekkor került sor az én ajándékom átadására. A vacsorát követően a pincér adott jelre kihozta a Craviotto-jelvény formájú dobostortát, ami hihetetlenül jó hatást váltott ki. Pedig Amerika jó nagy, és sok minden belefér, ezért nem gondoltam volna, hogy ő még ilyet soha senkitől nem kapott.

Johnny faanyagokat válogat

Este 11 óra volt, ahogy csapatunk a múzeumba ért. Előre siettem, és felkapcsoltam a villanyt a kamarateremben. Johnny komótosan besétált, és megállt a színpad előtt, ahol az általa küldött pergődob félreérthetetlen, megdicsőült helyzetben magasodott arany posztamensén a többi dob fölé. Mozdulatlanul állt és szemlélődött, amikor mellé léptem, és megszorítottam a kezét. Egyikünk sem mondott semmit – nem volt rá szükség. A megható pillanat után a srácok is odajöttek, és közelről megszemlélték, kézbe vették a hangszert. Ezek után jobbról-balról körülálltuk az oszlopot, és közösen lefényképezkedtünk, majd pezsgővel koccintottunk a múzeum új darabjára és készítőjének tiszteletére. Éjfél volt, amikor a társaság búcsúzott és hazaindult. Johnny ekkorra már nagyon fáradt volt, de a szeme még mindig mosolygott. Isten veled, jó ember! Szerencse, hogy az egymás iránti tisztelet és szeretet még képes mozgatni a világ pici részeit.

A remekmű

Johnny Craviotto mint dobos és dobkészítő közel fél évszázada vesz részt a hangszeriparban. Hivatásos zenész-karrierjét a 60-as évek elején kezdte, és a rock számos ma már legendás úttörőjével turnézott, vagy hangfelvételeket készített velük. Johnny nemcsak zenélt, hanem a dobok felépítése és története iránt is érdeklődött. Elkezdte gyűjteni a régi dobokat, és tanulmányozta a dobépítés hőskorának művészetét. Sok kutatás, kísérletezés és türelem árán eljutott oda, hogy kifejlesztette saját módszerét az egyetlen keményfából gőzzel meghajlított dobtest készítésére. A tulajdonát képező eljárás egy felülmúlhatatlan pergődob-hangot hozott létre. Ezt a válogatott keményfák, az első osztályú fémszerelvények és a kézi építés kombinációja biztosítja. Craviotto képes volt deszkalapokat kiváló hangszerekké alakítani. A Solid Shell (tömör fatest) konstrukció lehetővé tette, hogy hangszereinek stílusa legyen. Minden egyes fának más a szálsűrűsége és a tömege, így a megütésre adott válasza (hangminősége) is. A fa természetes egyénisége érvényesül, ettől dobjainak különleges hangzása és előadási jellemzői lesznek, amivel nemcsak más doboktól, de egymástól is különböznek!
Bár a dobtestek évszázadok óta egy fából hajlítva készültek, a XX. század modernizációs törekvései kialakították a rétegelt falemezekből ragasztott (hőpréselt) eljárást. Ezt könnyebb és olcsóbb volt gyártani, de hiányzott belőlük az a hangminőség és érzékenység, amit a jó dobosok keresnek egy pergődobban. Modern anyagokat és módszereket alkalmazva Craviotto tömör testjei új mércét állítottak a világ elé, melynek híre gyorsan elterjedt a profik között. 1980 közepén Johnny szövetkezett Billy Gibsonnal és megalakította a Select/Solid Snare Drum Companyt. Annak dacára, hogy első próbálkozása a dobbizniszben csak néhány évig tartott, a dobok, amiket S/S név alatt alkotott, mára a gyűjtők ritka kincsei közé tartoznak. 1990-ben Johnny létrehozta saját cégét Craviotto Percussion néven, majd két évvel később egy közeli barátja, Jim Keltner, a legendás stúdiódobos bemutatta őt Don Lombardinak, a DW cég alapítójának és elnökének. Johnny több mint egy évtizedig készítette a DW-nél csúcsminőségű pergődobjait juharból és egzotikus fákból, ami tovább emelte a mester szaktekintélyét a tömör testű dob-design területén.
Ma a Craviotto Drum Company beindításával Johnny folytatja a tömör testű dobok tudományának és művészetének további finomítását. A régi és az új tökéletes egyensúlya valósul itt meg: tradíció és innováció. Olyan közel kell kerülni a tökéleteshez, amennyire emberileg lehetséges. A Craviotto Limited Edition tömör testű pergődobok biztosan elérnek valamit, amit csak néhány kivételes pergő tudott valaha elérni: egyszerre teszik magasra a mércét dobkészítőnek és dobosnak.

1969-ben felvételt nyertem a kirakatrendező iskolába, ami azt jelentette, hogy életem egy időre Budapesten folytatódik.
Mondanom sem kell, hogy szabadidős tevékenységeim között első helyen állt a hangszerkészítő és forgalmazó helyek feltérképezése.

A Dubán nevet régóta ismertem. A Cegléden közismert dobos, Hanga Rezső fém testű Dubán pergőjét még a beatzenekarunk fontosabbnak remélt fellépéseire kértük kölcsön, mert a hangját tuti befutónak tartottuk. Meghatározó Dubán-élményem 1970-ben Balatonon ért, ahol vonatra vártam egy hajnalon, s az állomás melletti étteremből zene szűrődött ki. A dobos felszerelése elképesztően jól nézett ki. Ehhez hasonlót addig még nem láttam: felcsukható lábú állványok, két felső tam, plastic bőrök, és a nagydobon egy írott betűs DUBÁN SUPER felirat volt. Tulajdonosa elmondta, hogy Budapesten, a Dubán műhelyben rendelte, és ez a modell tulajdonképpen az amerikai Ludwig magyar megfelelője. Később tudtam meg, hogy az első Dubán Super Kovács Gyulának készült, aki virtuóz játékával éveken át népszerűsítette a hangszert.

A Dubán-Feller Hangszerszalon kézzel festett plakátja

Szeptemberben Budapestre utaztam, és felkerestem Dubán Dezső urat a József körúton. Az ajtón belépve, két lépcsőt lefelé haladva, jobbról egykori fehér bőgője fogadott, balról pedig egy nagy szekrény, ami tele volt mindenféle, előre gyártott, krómozott szerelvénnyel. A mester a szemben lévő pulton éppen egy piros dobfelszerelést rakott össze.

Részlet a József körúti műhely-üzlet belsejéből

Elmeséltem neki, hogy mit láttam a Balatonnál, és érdeklődtem az árakról. Futottunk még néhány kört, és megegyeztünk egy egyfelsőtamos szerelésben. A bevonat akkoriban úgy készült, hogy a test kapott egy kiválasztott alapszínt, majd ez egy átlátszó celluloid védelmet. Hogy a dobom időre elkészüljön, a celluloid lemezekért magam villamosoztam ki Nagytéténybe, ugyanis a robbanásveszélyes anyagot a fővárosban tilos volt árusítani. Dubán úr kedves ember volt, hamar összebarátkoztunk. Néhány találkozás után jelezte, hogy bármennyi időt szívesen eltölt a társaságomban, bár tudja, hogy ez legritkábban szól az üzletről. Amikor a fia, ifjabb Dubán Dezső a dobkészítésről szóló vizsgadolgozatát megírta, abban a megtiszteltetésben részesített, hogy én olvashattam és véleményezhettem elsőként. Dubán úr leánytestvére, Julianna mesélte, hogy a bátyja már gyermekként hegedűket faragott, ennek köszönhetően került Mezőtúrról Pestre, a Mogyorossy céghez, ahol inas, segéd, majd cégvezető helyettes lett. A háború után már önálló hangszerészként működött, de dobokat csak 1958-tól kezdett készíteni.
Boldog vagyok, hogy ott volt 1979-es és 1990-es dobtörténeti kiállításaimon, és Cegléden családi asztalunknál is vendégül láthattam.

Baló modell. A kúpos testeket Dubán úr Baló István dobos ötlete nyomán készítette el a 80-as években.

Baló modell. Fekete-arany tigriscsíkos Dubán dobfelszerelés, bongósorral. Veszprémi Gábor – a Budapest Szálló(,,Körszálló”) dobosa – részére készült a 60-as években.

Medveczky Antal Hangszerkészítő mester (1907-1959)

Medveczky Antalné (1923-2011)

Medveczky Antal úr finommechanikai műszerész szakmát tanult, majd 1935-36-ban egy budapesti tánciskolában dobolt. Elégedetlen volt a kereskedelemben kapható pergőkkel, ezért konstruált magának egyet. A próbálkozás olyan jól sikerült, hogy felkeltette a dobosok érdeklődését. Annyi megrendelést kapott, hogy 1942-ben hangszerkészítő műhelyt nyitott a Király utca 57-ben. Nemcsak magánszemélyeknek, de nagykereskedőknek is (Reményi, Mogyorossy) készített dobokat.
1956 után a maszekokat szövetkezetbe tömörítik. Medveczky úr itt ismerkedik meg a kitűnő, kezdő műszerésszel, Farkas Jánossal, aki társul vele. Medveczky Antal 1959-ben meghal, és úgy tűnik, vége szakad a történetnek, de néhány lelkes zenész hite és biztatása megmenti a céget. 1961-től Medveczky Antalné és Farkas János a Király utcai műhely helyett cserébe felajánlott Péterffy Sándor utcai helyiségben ismét munkához lát.

„Arany” Medveczky dobfelszerelés A felpolírozott réz szerelvényeket oxidálódás ellen aranyporral kevert lakkal vonták be.

Amit idáig leírtam, azt jóval később meséli nekem Medveczkyné, hiszen még csak 1969-et írunk, mikor is felfedező utaim során először nyitok be a műhely ajtaján. Az üzlet és a műhely egyetlen helyiségben kapott helyet, melyet pult választott ketté. Amíg Medveczkyné a megrendelőkkel tárgyalt, addig Farkas úr a háttérben lévő gépek valamelyikén dolgozott, láthatóvá téve a mesterember keze munkája nyomán kialakuló darabokat. Különféle kérdésekkel többször is ellátogattam a műhelybe, bízva abban, hogy ha gyakran előfordulok, szerencsés esetben tanúja lehetek egy-egy titoknak a dobkészítés világából. Sok, szemet gyönyörködtető, precíz hangszer születését láttam, és sok jó hangulatú párbeszédet hallottam a műhelyben. Elmesélték, hogy a kikészített állatbőröket nekik és a Dubán cégnek évek óta egy Gál Henrik nevű ceglédi tímármester szállítja.

Gál Henrik tímár mester (1903-1986)

Amikor 1970-ben zenekarunk tagjaival döntöttünk a soron következő beruházásról, már egyértelmű volt, hogy az új dobfelszerelést Medveczkyéknél fogjuk megrendelni. Ez egy fehér gyöngyház bevonatú hangszer volt, állatbőrökkel és becsavarós lábú állványokkal, amit Kovács Laci dobosunk Balatonvilágoson használt először. 1977-ben Medveczkyék készítettek gyönyörű testeket háromévi küzdelemmel legyártott, Rogers-utánzat szerelvényeimhez is. 1985 körül adták át a műhelyt a Finkey cégnek. Ezután is tartottam velük a kapcsolatot. 1995-ben és 2008-ban mindkettejükkel készítettem egy hosszabb interjút a Zenész Magazin illetve a Dobos Magazin számára.
Medveczky úr halálának 50 éves évfordulójára egy reprezentatív hangszerkiállítással emlékeztünk a tizenötödik Dobos Gálán, 2009-ben. A múzeum hét Medveczky dobfelszereléséből ötöt állítottunk ki, és hosszas győzködés után sikerült elhozni Medveczkynét és Farkas urat is, akikkel a helyi televízió egy húszperces filmet készített.
Jó volt látni, ahogy a két, szobafogsághoz szokott idős ember egykori hangszereik és az érdeklődők gyűrűjében egyre bátrabb lett, kivirult, és csak mesélt és mesélt…

Jubileumi Medveczky kiállítás 2009-ben a 15-ik Dobosgálán

Finkey Gábor úr gyakori látogatója volt a Medveczky műhelynek, így amikor Medveczky-ék 1985-ben befejezték tevékenységüket, ő folytatta a hangszerkészítést. Jó érzékkel választotta a két legdivatosabb irányt: akusztikus dobokból a japán TAMA-ra, elektromos dobokból az angol Simmons-ra hasonlítót. Talán a kor szellemének megfelelő dobszintetizátorok sikeresebbek voltak, de komoly munka és szerszámozottság állt minden mögött. Amikor Finkey úr is nyugdíjba vonult az olcsó távol-keleti hangszerek térhódítása miatt a gyártás már nem volt kifizetődő, azért áttértek a kereskedésre, amit két fia folytatott. Akusztikusat nem, de egy ötpados elektromos dobot sikerült szereznie a múzeumnak, így a magyar leleménynek ez az időszaka sem tűnik el szem elől.

Citromsárga elektromos dob, a hozzátartozó „aggyal” (fotó: Pálinkás Éva)

A Sport-Játék-Hangszer Kereskedelmi Vállalat (TRIÁL) legnagyobb hangszerboltja a Rákóczi út 60. alatt volt (a háború előtti Sternberg hangszerbolt helyén), további három üzlete pedig a Nagykörúton: egy kisebb az Oktogonnál, egy másik a Corvin mozinál, a zongoraterem pedig a Nyugati pályaudvarnál. Ez utóbbiban vásároltam 1983-ban életem első új dobfelszerelését: egy Tama Superstar Jazz Setet.
A hangszerboltok ellátása a baráti szocialista országok kínálatát tükrözte, így dobokból a keletnémet Trowa és Tacton, valamint a csehszlovák Amati volt kapható. A hatvanas évek közepén jelentek meg első ízben az akkor még kevesek számára elérhető angol Premier dobok és svájci Paiste cintányérok. 1970-ben egy kiállítás bontása után a Rákóczi-úti hangszerboltba került néhány drága nyugati dobfelszerelés: egy olasz Hollywood, egy francia Asba, egy angol George Hayman és egy amerikai Rogers. Az árképzésnél akkoriban még közre játszott, hogyha valaminek a magyar dolgozó nép verítékével megtermelt valutáért van bármire szüksége az fizesse meg háromszoros dollár szorzóval! Sok zenész futott össze a hangszerboltokban. Szájtátva csodáltuk a dobokat és kicseréltük a legfrissebb híreket. Akkoriban még a beszélgetés volt a legjobb információforrás.


A másik látogatott üzletcsoport a Kozmosz kisipari szövetkezet műhelyei voltak: ők hangszerkészítéssel és javítással is foglalkoztak a Nagykörúton, az Üllői úton és Újpesten.
Üzleteik kirakatában elsőként jelentek meg világot járt zenészeink külföldről behozott hangszerei. A Kozmosz saját gyártású dobgarnitúrái (Jazz, Twist, Cocktail, Elite) elsősorban a csillapíthatatlan étvágyú szovjet piacon arattak osztatlan sikert, de lapos Twist pergődobjuk a hazai dobosok körében is népszerű volt.

Szabó István Aranykoszorús hangszerész mester

A József körút 42. alatti fiók hajításnyira volt az albérletemtől, így néhány héttel Pestre kerülésem után megismerkedtem az üzlet vezetőjével – későbbi tulajdonosával –, Szabó Istvánnal. Az ajtó nyitására egy nyelv plafonra szerelt húrokat szólaltatott meg, melynek hangjára ő a műhelyből előjött az üzlettérbe. Legtöbbször a fején volt egy nagyítós szemüveg, olyan, amilyet az órások is használnak.
A vonós, pengetős és ütős hangszerek kiváló specialistáját nagy tisztelet övezte a zenészek körében. Egy cigányprímásnak például a hegedű az élete, és aki a meghibásodott hangszerét meg tudja gyógyítani, az szent ember a szemében.
Hamar összebarátkoztunk. Elmesélte nekem, hogy Orlay Jenő (Chappy) egyszer, amikor egy külföldi fellépéséről érkezett haza, megkérte, hogy menjen ki elé a reptérre, és hozza be őt a városba a dobfelszerelésével együtt, ami maradhat is a kocsiban, hiszen szeretné, ha segítene eladni.
- Ahogy pakoltam ki a dobokat – mesélte István –, éreztem, hogy az álló tam szokatlanul nehéz. Gondolkodóba estem: talán azért kellett kimennem elé, mert be akart valamit csempészni? Leszedtem egy oldalról a bőrt és legalább hatvan, egymásba nyomott kalap esett ki az álló tamból!
Chappy ugyanis közismerten kalapmániás volt. Eldobni nem volt szíve, hát összegyűjtötte őket. Ezek a kalapok egy idő után az üzletben valutává léptek elő. Ha valaki értékes hangszert vásárolt – és persze ismerte a híres dobost! – ajándékba kapott egy valódi Chappy-kalapot.
István tragikus halála után fia bezárta a hangszerműhelyt, és az évtizedek alatt összegyűlt dobalkatrészeket, tartozékokat a Dobmúzeumnak ajándékozta.

Részlet a Kozmosz Ktsz képes hangszerjegyzékből

Kozmosz „Elit” jazzdob felszerelés 1965-ből (fotó:Pálinkás Éva.)

Amikor a Hetesi néven elhíresült hangszerbazárról beszélünk, rögtön pontosítanom kell: Hetesi bácsi, a tisztességben megőszült hangszerkereskedő a hatvanas évek végén átadta Thököly úti üzletét az Erdélyből érkezett Jancsó Gyula elektromérnöknek, aki, meghallva az idők szavát és azt, hogy Magyarországon a divatos nyugati hangszereket csak hírből, vagy legfeljebb fényképről ismerik, elkezdett hangszermásolatokat készíteni. A Dózsa György út közelében lévő kereskedés kissé kiesett a forgalomból, ezért Jancsó úr bérelt egy kirakatot a Baross tér sarkán lévő cipőáruházban, ahová kirakott egy valódi Pearl dobfelszerelést.
Ennek alkatrészeit azután precízen legyártatta, és ha megrendelték, összerakott belőlük egyet. Nem tudom, valaha szóba került-e, hogy a terméknek van-e bármi köze a kirakatban lévő mintadarabhoz. Voltak Vox és Marshall erősítők is… Ezek után talán érthető, hogy amikor megláttam egy Avedis Zildjian cintányért a kirakatában, nem mertem megvenni anélkül, hogy eredetiségét Kovács Gyulával ne hitelesíttessem. Gyula tudta, hogy a pasas nemcsak hangszerben utazik, és az ajtóból beszólt neki:
- Polaris rakéta kapható?
Jancsó felismerte a hangját, és habozás nélkül válaszolt:
- Hány lépcsőset csomagolhatunk a mesternek?
Ekkor összeölelkeztek, én pedig megnyugodhattam a cintányér felől, sőt, Gyula még háromhavi részletfizetést is kialkudott.
Később tudtam meg, hogy Jancsó úr a Curia utcai hangszerbizományi nagyszerű hangszerkereskedőjének, Bánné Stiglitz Erzsébetnek férje volt. Ma az Egyesült Államokban él, a kaliforniai magyarok lapjának kiadója.

2002. szeptember 6-án Székely Gábortól, a Kanadában élő egykori tanítványtól értesültem a szomorú hírről. Többszöri egyeztetés után sikerült egy időpontot megbeszélnem Csermely Zsuzsával, aki felesége, zenész partnere és hű társa volt az utolsó percig. Kezdetben nem tudtam megfogalmazni mitől érdekes ez a beszélgetés, majd rájöttem, hogy bármilyen kézenfekvő is, a legritkább esetben kérdezik egy zenész életútjáról a feleségét. Előkerült a hagyatékából egy önéletrajz.

"1921-ben Hódmezővásárhelyen születtem, és az akkori időben ott divat volt a házi zenélés. Sok család szórakozását jelentette, hogy a baráti családok kis kamarazenekarokat alakítottak. Édesanyám is állandóan részt vett ezeken az összejöveteleken. Klasszikus zenét játszott cimbalommal, amit szinte naponta hallgattam. Már négyéves koromban könnyebb etűdöket, dalocskákat én is cimbalmoztam, anyám végtelen türelmű segítségével. Hamarább ismertem a hangjegyeket, mint a betűket. Később az iskola zenekarában cimbalommal a zongorát pótoltam. 14 éves koromban felcseréltem a cimbalmot klarinéttal. Pummer Károly városi karnagytól nemcsak klarinétot, hanem zenei műveltséget is tanultam.
Előbb cserkész levente zenekarban, majd 16 éves koromtól a városi szimfonikus zenekar első klarinétosaként játszottam, mint klarinétos kerültem a Nemzeti Zenedébe Váczi Gyula tanár úrhoz. Közben maghalt édesapám és nekem kellett eltartani magamat. Esz-alto szaxofonnal tánciskolákban játszottam, mint harmadik altos kerültem a Bechtold zenekarba, de túl fiatal voltam és "hivatalosan" csárós (a személyzet azon tagja, aki az érkező és távozó vendégekkel foglalkozik) minőségben dolgozhattam. A zenekar dobosa katona lett és nekem kellett dobolni, mivel az akkori számok dobkíséretét és a műsort betéve tudtam. Ekkor szerettem bele a dobolásba és a tánczene ritmusaiba. Beiratkoztam a Budai Zeneakadémiára Roubál Rezső tanár úrhoz. Klasszikus dobot és ütőhangszereket tanultam, azután átvitt Roubál tanár úr a főiskolára, melyet az ő irányítása mellett végeztem el.
1941-ben nagy szerencse ért. Bemutattak Weisz Józsefnek, az akkori magyar jazz-királynak, minden idők legnagyobb magyar dobosának. Weisz Api két éven keresztül minden áldott reggel – mivel akkor szabadság nem volt – tanított a Moulin Rouge öltözőjében. Rengeteget tanultam tőle és mivel én vagyok az egyetlen tanítványa, erre vagyok a legbüszkébb. 1941-ben zeneileg is, munka szempontjából is szédületes sodrásba kerültem, előbb Heinemann Ede zenekarába, majd a legnagyobb magyar jazz-big-band, a tizenhat tagú Szabó Quitter zenekar dobosa lettem. Velük három évet az Arizonában, közben három nyarat az Angol Park nagyszínpadán játszottam. Ez idő alatt Martiny Lajos vezényletével a Polydor nagyzenekarral rengeteg lemezfelvételt készítettünk. A Hunnia Filmgyár zenekarával a korabeli filmek szinkron zenefelvételein doboltam, ebben az időben sok koncerten játszottam a Vigadóban és a Városi Színházban, Louis Prima: Sing, Sing Singjétől Henderson: Jungle Rhythmjéig én mutattam be ezeket először Magyarországon. E sikerek eredménye volt, hogy hét éven keresztül birtokoltam az Europäische Bekanter kitüntetést, amit később Szudi János növendékem két évig mondhatott a magáénak.
Sajnos mindezt megtörte és feledésbe juttatta a háború. 1944. március 19-én este nem nyitott ki az Arizona. Igaz, később újra üzemelt, de nélkülem. Az Arizona tulajdonosa Rozsnyai Sándor ajánlólevelével iszonyú kalandokon keresztül végül betegen megérkeztem az amerikaiakhoz. Három évet töltöttem ott, ami meghatározta az egész életemet, zenei működésemet. Örök hálám nagy zenész kollégáimnak, akik arra tanítottak, hogy egy fokkal jobban, egy fokkal szorgalmasabban, és ha átadod a dobverőket egy fokkal igazabban játssz! Itt nem csak dobolni tanultam, hanem a ritmust minden mennyiségben és nagyon tudatosan próbáltam megtanulni.
1947-ben tértem haza, rögtön a Magyar Revü Tánczenekarban kezdtem. Ezután Kelényi György zenekarában, a Rádió Kísérleti Zenekarában, a Fővárosi Tánczenekarban, majd saját big-band-emben játszottam. A Thalia Színház Ramajana darabjának teljes zenéjét én komponáltam, és egy személyben játszottam 14 féle ütőhangszeren. A Thalia Színház összes egzotikus előadásának ütőszólamát végig játszottam. Újra saját zenekarokkal, de most már csak combo és duó felállásban értem el a több, mint negyven évi működést. Közben Thaler Gyulával egy éves tárgyalás és tervezgetés eredményeként létrehoztuk az OSZK Stúdiót, igaz, az engedélyt a Császárban úszással négy arany érmet kellett szereznünk, de sikerült! (Thaler nem csak kitűnő zongorista, de olimpiai bajnok úszó is volt, neki ez nem volt annyira nehéz feladat). Azóta meg tudom értetni a magyar dobosokkal, hogy a ritmus nekem is, nekik is szellemi és fizikai szükséglet.
Pongrácz Zoltán tanár úr mondta: A régi kultúrával teli Európában kiforrott zenei alapokon élünk és ebből a szemszögből érzékelünk, a Bányai az, aki a teljes zeneiséget a ritmus örök mozgásán keresztül értelmezi. A ritmus a teljes emberi megszólalás minden szinten: térben, időben, hangzásban, színben és az örök fejlődésben. Életem fő feladata volt mindig jól megérteni a zenét, jó tanároktól jót tanulni, jól megállni a helyem mindenféle zenekarban a klasszikustól a jazz-ig. Észrevenni mindent, ami érték, és csinálni még jobban. Később, amikor a sok jót szinte köszönetképpen továbbadhattam, az igazra és a lényegre törekedtem. 40 éve mindenem a ritmus. Ritmusok sokaságát keltettem életre dobolással, minden elérhetőt összegyűjtöttem a ritmusirodalomból, állandóan tanulok. Óriási lemezgyűjteményem is a ritmust visszhangozza. 16 nagy tanulmányt írtam."
Eddig az önéletrajz, melynek felolvasását beszélgetés követte.
Sokat tudok róla mesélni, mert már gyermekkoromtól jól ismertem. A stúdiónak volt egy alapozó iskolája a Rózsa Ferenc utcában, édesanyám is ott tanított, kollégája volt Lajosnak. Én odajártam, mint zongorista, de időnként klarinétoztam is. Az egyik fúvós kolléga ajánlotta, hogy a Bányai tanár úr zenekarában kellene játszanom.
A bátyám dobolni tanult, otthon a zongorán volt egy kék könyv és emlékeztem a borítóján lévő névre... Bányai szerette a tanítványait. Én azért váltam a kedvencévé, mert ha hiányzott egy fúvós hangszer valamelyik szekcióból – legyen az tuba, pozan, vagy klarinét – én tudtam pótolni, de ha az kellett, leültem és zongoráztam.
Ő figyelte a növendékeit, hogy ki milyen tehetséges és egy napon azt mondta nekem: "a zenekar élére kell állnod!" Ezt én elfogadtam és cseppet sem izgultam, mert nála kötetlen légkörben teltek az órák. Ilyen értelemben ő dobott először mély vízbe. 1971. decemberében lettem 18 éves, ekkor egy pecsétgyűrű kíséretében édesanyámtól megkérte a kezemet és csak utána szólt nekem. Lajos ekkor 50 éves volt. Anyám soha semmibe nem szólt bele, úgy gondolta, ahogy én csinálom, az úgy van jól. Nagymamám vette nehezebben az akadályt, de csak addig, amíg közelebbről meg nem ismerte. (Végül úgy megszerette, hogy halálos ágyán Lajosra bízta családunk további sorsát). 50 évesen úgy nézett ki, mint egy 35 éves Lord. Sportos alkat volt, egyébként is az évtizedeken keresztül tartó doboláshoz kell egyfajta fizikai állóképesség. Mindig adott magára. Ha reggel négykor jött haza a vendéglátóból, akkor is másnap kilenckor, mire tanítani ment ing, nyakkendő, zakó vagy egy elegáns pulóver volt rajta. Ez az igényesség megmaradt az utolsó pillanatig. Ha tudván tudtuk, hogy senki sem teszi be a lábát hozzánk, ő akkor is megborotválkozott, a haját rendbe tette, elegánsan felöltözött, elmehetett volna akár egy tévéfelvételre is.
Életünk nagyobbik részében duóban játszottunk vendéglátóban. Zenei érzésvilágunk egyforma volt. Ő magas mércét állított, de felfogtam, hogy csak így tudunk előrehaladni, megélni és így lehet sikerünk. Az én főiskolám a vele való játék volt. Megtanított arra, hogy nem csak háromperces zeneszámokban kell gondolkodni, hanem abban, hogy hogyan építsek fel egy estét! Az egész persze úgy kezdődött, hogy mindenhová időben érkezett. A vége ugyan úgy időben történt: ha kíváncsi az a vendég, legyen szerencsénk holnap is, de ez munka, amit ha az ember szívvel-lélekkel csinál, épp úgy el lehet fáradni, mint bármi másban, és ha pontos volt a kezdés, legyen pontos a befejezés is! Ezt a mindenkori főnökség is helyeselte, és soha senki nem várt el pluszmunkát. Munkaidőben viszont a vendéget ki kellett szolgálni. Ennek érdekében hihetetlen fegyelemmel vitte az életünket. A tévében, rádióban futó slágereket azonnal megtanultuk, s ha kellet odaállt és nem egyszer, nem kétszer főzött, hogy én addig gyakoroljak. Más téren is maximalista volt. Nem értett hozzá hogyan építsen fel egy faházat a kertünkben, de addig spekulált és gyötörte magát éjszakánként, hogy végül is megépítette. Lehet, hogy háromszor annyi időt és szeget használt, mint akinek van hozzá érzéke, de megoldotta a problémát. Amikor például a "Ritmus improvizáció" című könyvén dolgozott, hiába mentünk ki esztergomi kertünkbe ahol hétágra sütött a nap, ő bezárkózott a szobájába és akkor is azt írta. Rendkívül szívós volt, ezt édesanyjától örökölte.

Bányai Lajos - zeneművész, tanár 1990-ben Kecskeméten, a Százéves a Jazzdob c. kiállítás megnyitóján.

Úgy szólaltatta meg a dobot, hogy nem csak kopogást hallottam – tisztelet a kivételnek ma sok fiatal harkály módjára teszi – hanem a különböző hangmagasságú dobokból álló felszerelést, mint komplex instrumentumot (önálló zenekarként) kezelte. Egy szólista számára mindig az a legfontosabb, hogy ki a kísérő, mert annak az intelligenciájától függ a siker nyolcvan százaléka. Később fogtam fel, hogy az én játékom azért tudott kiforrni, mert ő átadta magát, figyelt rám – kitűnő kamarazenész partner volt! Nem akarta saját egyéniségét fölém helyezni. Ugyanakkor voltak olyan vendégek, akik csak azért jöttek be, hogy tőle egy latin dobszólót hallgassanak és ajándékokkal halmozzák el. Stuttgartban volt olyan vendég, aki az est minden dobszólója után letett a zenekari dobogó elé egy elefánt szobrot, a műsor végére megvolt a teljes sorozat. Mások a swingtől voltak megőrülve. Úgy éreztem, hogy Lajos ezt az ízt ugyanúgy csinálja, ahogy a lemezekről hallom, de akkor hittem el igazán, amikor az amerikai vendégek igazolták vissza, hogy itt valami nagyon jól szól. Később ilyen lüktető swing játékot a fiatal Lakatos Pecek Gézától hallottam.
Teljes valójával ott volt amit csinált emberileg, szakmailag. Bármilyen nagy volt az a terem, ő mindig tudta, hogy mi történik. Ha a terem végében a pincér leejtett egy tányért, mintha műsort kísért volna, azonnal reagált hangszerével a hangulatváltozásra. A dob kifejező eszközévé vált, bármit le tudott fordítani erre a nyelvre. Tudatosan tartotta magát jó kondícióban annak ellenére, hogy nem volt ideje sportolni. Közös külföldi életünk alatt azért vettünk biciklit, mert úgy döntöttünk eleget villamosoztunk, ezentúl kerékpárral járjuk be a környéket.
Kovács Gyulával való viszonyuk sérülékeny volt. Nem kellett volna föltétlenül rosszul alakulnia, hiszen volt az jó is. Gyula korábban járt a lakásán, vásárolt tőle dobot is, verőt is. Szerintem Gyulát valaki Lajos ellen hangolta, és rájátszottak a hiúságára. Ahogy létrejött a jazztanszak, a vendéglátó másodosztályú hely lett, és ez időnként feszültséget okozott a zenészek és a tanári kar tagjai között is. Bányai bölcsen viselkedett, nem állt oda védeni magát. Ő az életben hitt, úgy gondolta idővel letisztulnak a dolgok.
Amikor a szakszervezet felajánlotta, hogy mehetek bárkivel játszani, részemről nem megjátszás volt, hogy nem vállaltam. Közös repertoárunkat napról napra gyakorolva bővítettük új számokkal, kit tudtam volna leakasztani a szögről, aki mindezt kapásból tudja?
Erős egyéniség volt, mindent komolyan vett. Sokszor nem volt könnyű vele együtt élni. Puritánság, precizitás, szigorúság, hűség – szép, de nehéz tulajdonságok. Ő bevallotta, hogy rajtam kívül senki mással nem tudott volna ennyi ideig sem játszani, sem együtt élni. El kellett fogadnom a hihetetlen nagy tapasztalatát, mert sajnos mindig bejött, hogy neki volt igaza. Főnökei is látták, hogy fegyelmezett, megbízható ember. Többször előfordult, hogy jómódú üzlet vagy szállodatulajdonosok bízták rá napokra, hetekre a boltot távollétükben. Hosszú ideig tanított a Szófia utcai stúdióban és a Rózsa Ferenc utcában is. Igazgatói állást nem fogadott el, de szakfelügyelő és zsűrielnök sokszor volt. 68 évesen ment nyugdíjba, akkor őt leépítették, félreállították. Utána még tanított a Rózsa Ferenc utcában, de néhány év múlva az iskola elköltözött, s 72 évesen már nem kellett velük mennie. Egy-két tanítványa az utolsó időkig feljárt hozzá órára. Arra is nevelte őket, hogy higgyenek saját kitartásukban és akkor minden feladat megoldható.
1978-ban lettem hivatalosan a felesége és az első fejezet 1988-ig tartott. Ekkor várandós lettem kisfiammal, aki nem ebből a házasságból született. Ő is, én is nagyon sajnáltuk, hogy nekünk nem született közös gyermekünk. Lajos elfogadta ezt a helyzetet, és ha már a nevére nem vehette, az édesapával való jó viszony miatt is keresztapaságot vállalt. Ő lett a "Tata", aki Gergelyt saját gyermekeként szerette élete végéig. Fiam édesapjával baráti kapcsolatban maradtunk. Sokan úgy gondolják, hogy a tőlem jóval idősebb Lajossal való kapcsolatom egy apai kompenzáció volt. Most, hogy már nincs, pontosan látom, hogy olyan barátot, szellemi partnert veszítettem, aki egy életre való útmutatót adott. Találkozásom előtt három házassága volt, melyből négy gyermeke született: három fiú és egy leány. Halála előtt fél évvel hazajött Amerikából legidősebb fia, Tamás. Itthon élő Gyuri és Péter fiaival illetve a legkisebb Bányaival együtt készült volna egy közös fotó, ami a gép hibájából nem sikerült. Péter, apja fizikai alkatát, Zsuzsa a kézügyességét örökölte. Egyik gyermek sem akart dobos lenni.
Az utolsó felvétel 2002. márciusában készült róla a Rádió 22-es stúdiójában. A képen Bányai Lajos mellett Szabó Ágnes – a legendás Szabó József zongorista lánya – és Kórodi Iván állnak, a zongoránál Gallusz György és én ülünk.
A halálos ágyán lerajzoltam a kezét. Ez a hihetetlen gyors és jó reflexű "munkásmarok" dobverőre született. Rendkívül jól seprűzött. Latin közben a seprű mellé fogott egy kis csörgőt, amitől az a valami fantasztikusan tömören szólt!
Munkássága alatt öt dobkottát írt. Ezek sorrendben:

A jazzdobolás alapismeretei (kék) 1965.
Ritmusvilág (fehér) 1975.
Ritmus improvizációk I. (sárga) 1980.
Ritmus improvizációk II. (sárga) 1985.
Szintetizátor – stúdió és koncertdobolás 2000.
Egykori növendékei ma híres dobosok. Mint Brunner Győző, Jávori Vilmos, Kőszegi Imre, Lakatos Pecek Géza, Solti János, Szentmihályi Gábor, Vígh Tamás stb.
A Bányai Lajos által alapított "Pro Ritmo" aranymedált eddig öten kapták meg. Díja halála után is tovább él, és minden évben megtalálja azt a személyt, aki az ütőhangszerek bűvöletében kiemelkedő zenei teljesítményt nyújt.

A hetvenes évek elején feleségemmel Miskolc Tapolcán nyaraltunk, ahol a városka szabadtéri színpadán azon a szombat estén a Pege együttes lépett fel. A dobok mögött Jávori Vilmos ült.

Jávori Vilmos 1995-ben, a harmadik dobosgálán

Természetesen hallottam már róla, de játszani még nem láttam. Olaszországi turnéról jöttek, ahonnan Vili egy akkor igazi újdonságnak számító Tama dobfelszerelést hozott. Alig vártam a szünetet, hogy sorbaálljak a többi rajongóval és feltegyem buta kérdéseimet.
Az első mondat után Vili javasolta, hogy tegeződjünk, és nyomát nem éreztem semmilyen fölénynek, hogy egy befutott dobos beszélget egy vidéki sráccal… Faggattam zenéről, az új dobjáról és megbeszéltünk egy pesti folytatást. Az azóta eltelt harminc év zenei és civil találkozásokban egyaránt gazdag volt.
Cegléden a hetvenes évek közepétől élénk jazzélet folyt a Dózsa klubban, ahol sokszor megfordult Csík Gusztival, Fogarasival, Szakcsival, Babossal vagy saját zenekaraival. Ezekre az alkalmakra az akkori nyomdai elvárások szerint még kézzel rajzoltam a meghívókat.
Egyszer elszólta magát, hogy édesanyja - Fuhrmann Ágnes - volt az első női dobos Budapesten, és hogy apukájánál a ládafiában még van valahol egy kép róla.

Az első női dobos Budapesten Fuhrmann Ágnes, Jávori Vilmos édesanyja volt

Attól kezdve nem hagytam békén. Két év várakozás után előkerült egy kép a harmincas évekből, melyen Vili édesapja három női muzsikus társaságában látható. Elmesélése szerint gyerekként számtalanszor hurcolta a mama dobját hol az emeletre, hol a pincébe.
A képből nagyítottam a múzeumnak és adtam egy bekeretezett példányt neki is. Úgy egy év múlva felhívott, és arra kért, hogy csináltassak még egy képet, mert azt odaajándékozta a fiának. Gyuri, aki befutott dobos és tanár volt Amerikában, elmesélte kollégáinak, hogy neki már a nagymamája is dobos volt Magyarországon - amit hittek is, nem is. Ezért kellett a kép. 1979-ben első dobtörténeti kiállításom megnyitójára az akkor újnak számító Kovács-Kőszegi-Jávori dob-show-t hívtam meg. Vili sokat segített második kiállításom megrendezésében is az idős dobosok felkutatásával.

Jávori Vilmos 2005-ben, a 12-ik dobosgálán Cegléden

Cegléd két alkalommal volt helyszíne a Magyar Jazz Ünnepe rendezvénysorozatnak. 1992-ben a SHABU-SHABU nevű formációval, 2000-ben a Hungarian All Stars csapattal lépett fel.
A Dobmúzeum ötletét kezdettől támogatta. Elsők között látogatta meg a gyűjteményt, amikor az még csak a családi ház garázsában volt. l998-ban örömmel csatlakozott a „Jazzkoncert a Dobmúzeumért” fellépő gárdájához és természetesen ott volt két évvel később a múzeum ünnepélyes megnyitóján is.
Ekkor már sok közös rendezvényen és fellépésen voltunk túl, és ő mindig jól érezte magát Cegléden. Talán ennek is köszönhető, hogy ide álmodta meg az első dobos tábort, ami az érdeklődést kiszélesítendő mégiscsak zenei tábor lett. A Losontzi iskola nyárára kiürített termeiben berendeztünk egy komplett zeneiskolát, ahol az étkezés és a szállás is helyben volt. Órák között az udvaron a tanár urak futballoztak vagy bográcsban főztek, a szemközti zsinagógában nappal zenekari gyakorlatok, este koncertek vagy hajnalig tartó örömzenélések folytak. Öt zenei tábort rendeztünk együtt.
Vili, ahogy Gulyás Erikával megismerkedett, attól kezdve a karácsonyokat Erika családjánál töltötték, ahová rajtunk keresztül - Cegléden vezetett az út. Éveken át hozzátartozott a karácsony délelőttökhöz, hogy megérkeztek, megajándékoztuk egymást, kávéztunk, letesztelték Ildi sütemény kínálatát és a míg a lányok közénk nem csaptak – a dobokról beszélgettünk Vilivel.
A ceglédi dobosgálákon hét alkalommal lépett fel. Az elsőben Kőszegivel és Pecekkel (Kovács Gyulát idéző dob-show formáció), a másodikban Pecekkel duóban, a harmadikban Pleszkán Fricivel, a negyedikben a veszprémi légierő big-band-je élén, a hatodikban, a tízedikben és a tizenkettedikben saját együtteseivel. Soha nem voltak allűrjei, Ő volt a legproblémamentesebb dobos, akit ismertem. Nagy szívére jellemző, hogy egyszer megdicsértem egy modem hangvételű festményt a lakásán, a következő alkalommal nekem ajándékozta.
Tőle láttam először, hogy használt lábcsinálványt úgy szabad megvásárolni, hogy pálcájának egyenességét a szemed elé tartva, megforgatva leellenőrzöd, mert ha görbe, akkor lustán fogja emelni a tányért. Ő hívta fel a figyelmem arra is, hogy a „C” rádióban milyen igényes jazz zene szól naponta.
Néhányszor a kórházban is meglátogattam. Nagyon bízott a felépülésben. Megkért, hogy ha összeakadnék valami jó öreg amerikai szereléssel - gondoljak rá, mert ha kijön, új életet szeretne kezdeni, új hangszerrel. A humora sohasem hagyta el. Amikor már hosszú ideje csend volt a betegágyánál, megkérdeztem tőle, hogy ennél a helyzetnél ugye még a legrosszabb zenésszel is szívesebben játszana? Mire a válasz: Sanyikám, még a Leninnel is...
Az emlékek egy része az albumban van beragasztva, másik részét a szívünkben őrizzük, mert senki nem tudja, hogy életünk során miért pont azokkal az emberekkel találkozunk össze, - és ebben mennyi a véletlen, és mennyi a sorsszerű…

Már hónapok óta doboltam a zenekarban. 1969 őszén a ceglédi Kossuth Szálló pálmakertjében egy úgynevezett „Jazz randevú”-t hirdettek. Dr. Hajdu Endrének – a Róna Vendéglátó Vállalat vezetőjének – támadt az ötlete, hogy a nulla forgalmú hétfői estéket feldobja valamilyen programmal.

A rendezvény meghívója

Garay Attila lépett fel Kovács Gyula, Pege Aladár és Németh János társaságában. Hallottam róla, hogy egyikük a híres pesti dobos, és azzal a naiv gondolattal ültem be a műsorra, hogy biztosan látok majd olyat, amire még magamtól nem jöttem rá. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez az este fordulópont lesz az életemben.
Kezdés előtt egy órával érkeztem, de akkor már egy idősebb, kecskeszakállas úr (Kovács Gyula akkor huszonnégy évvel volt fiatalabb, mint most én!) állította össze akkori Dubán szerelését az ő legendás, hangszerpátyolgató precizitásával. Dobok, tányérok, miegymás. Puhábbnál puhább textíliák, szarvasbőr, tán még vatta is. Lehelés, törlés óvatosan, kímélőn. A csecsemőjét féltő anya lágy simogatásai egy hiúz szemével kísérve. (Ezt tökéletesen átörökítette rám is, pedig nem tudhatta, hogy hangszere egyszer majd hozzám, a Dobmúzeumba kerül.) Mindig cérnakesztyűben szerelt, hogy a tükrösre polírozott cintányérokon és dobtesteken ne látsszanak meg az ujjlenyomatok.
Minden mozdulat egy szerelmes ihletésű vallomás. Gyula fellépésre készült. Beült a dobok mögé, és csinált néhány mozdulatot. Két centivel távolabb tette magától a cintányérállványt. Felállt, kicserélte a tányér alatt a filcet, majd visszaült. Újabb közlekedés a szerelésen, aminek eredményeként végleges helyére: fél centivel közelebb húzta az állványt. Megszólalt a zene. A közönség egész este ugrált, tapsolt, ujjongott körülöttem, én meg odaragadtam a székhez. A fejem búbjától a lábujjam hegyéig elzsibbadtam. Nem tudom, mi történt, de Gyula virtuóz játéka egyszerre láttatta velem akkori vidéki kisszerűségemet és a tanulásban rejlő perspektívát is. Elhatároztam, hogy megpróbálok a közelébe kerülni.

Kovács Gyula (1929-1992) az első Róna jazz randevún (fotó:Apáti-Tóth Sándor)

Több mint egy év telt el, amikor végre kellő bátorságot érezve, egy utcai fülkéből felhívtam Budapesten. Sokszor elismételtem magamban a két mondatot, de amikor beleszólt a kagylóba, hogy „Halóóóóóóóóóóó?”, azt is elfelejtettem, hogy hívnak. Lassan kinyögtem, ki vagyok, és mit akarok, amire a következő volt a válasz:
- A-apukám! Most u-úgy be vagyok táblázva, hogy dollárért sem tudok vállalni, de gyere fel csütörtökön a Murányi utcába, és megbeszéljük. Szia, csókolom a családot! Szia, Sanyika, szia!
A lakás a negyediken volt, és szorongásomat még az is fokozta, hogy fújtatva, lihegve értem az ajtóba. Egy hétköznapjait élő, vérbeli pesti bérház egyik lakásában találtam magam, ahol a falon függő képektől, a gyakorló gumilapoktól és Gyula sajátos egyéniségétől mégis valami varázslatos atmoszféra uralkodott. Megegyeztünk, hogy amint üresedés lesz nála, elvállal, de addig is egy olyan tanítványához irányít, akiért a nevével felel. (Így ismerkedtem meg Kaszás Péterrel és családjával, akikhez máig szoros barátság fűz.)
- Földobok egy kávét, elfogadod? – kérdezte Gyula.
- Igen…
„Mi az, hogy! – gondoltam magamban – Együtt kávézni a mesterrel… ha én ezt otthon elmesélem!”
Betöltött egy négyszemélyes kávéfőzőt. Óvatosan körülnéztem, hogy ki iszik itt még rajtunk kívül? Sohasem felejtem el: a kávéfőző kifolyócsövéhez egy nagy, zománcos bögrét tett oda. És elkezdett mesélni, mesélni. Szájtátva hallgattam. Volt Premier, Ludwig, Buddy Rich, Joe Morello, jazztanszak, gumilap, titkos recept – minden. Közben kijött a kávé (a négyszemélyes), amit mesélés közben, a délután folyamán, úgy, a zománcos bögréből, egyedül megivott. Mikor tíz évvel később felidéztem neki első találkozásunkat és ezt a „kávézást”, összecsapta a kezét és felkiáltott:
- Miért nem szóltál, b… meg?

A hangot néha még a könyökével is befolyásolta (i)

Szeretett hangszere, a francia ASBA dobfelszerelés (P.É.)

Jó volt vele beszélgetni még telefonon is. Bevallom, többször előfordult, hogy az volt a nap folyamán a „desszert”, hogy felhívtam, és dumáltunk egy jót. Sajátos kommunikációs műfajt alakított ki: ez a nyílt postai levelezőlap volt. Ezekből a képzőművészeti alkotásnak is beillő darabokból négy albumom van. A cím színes filctollal kiemelve, a szöveg átlósan írva, a lényeges dolgok újabb színnel kétszer aláhúzva. Ezeken a lapokon bátran megírta véleményét az ideiglenesen hazánkban állomásozó csapatokról csakúgy, mint a frissen disszidált kollégákról. Nem zavarta, hogy a lapot bárki elolvashatja.

A legendás sötét szemüveg (fotó: Pálinkás Éva.)

Részlet egyik leveléből

Mintegy kétezer zenész, kolléga, barát jött el a temetésére. Államfőket szokott ilyen tömeg utolsó útjukra kísérni. Régi betegség, hogy nem tudjuk kellőképpen megbecsülni értékeinket, vagy ha igen, rendszerint sajnos már későn. Gonda János a búcsúbeszédének végén arra utalt, hogy mindenki tartson önvizsgálatot, és ez után csak az lépjen oda a sír mellé, aki élete utolsó éveiben sem hagyta el vagy tagadta meg Kovács Gyulát.
Akik ismertük, mindannyian kaptunk tőle valamilyen személyre szabott útravalót. Most már csak az a dolgunk, hogy megőrizzük és tovább adjuk azt akkor is, ha az élet másfajta négynegyedben és hatnyolcadban rója velünk köreit.

Amikor majd negyven év múltán próbálom felidézni a "Kugli és a fókabácsiék" időszakot, hangulatok jutnak eszembe. Először is ceglédiek, hiszen a hely szerves tartozéka volt a fiatalságunknak.

A teljes zenekar a Kazinczy utcában: (balról-jobbra) Lénárd Béla, Kovács Laci, Fehér Feri, Várnai Csaba, elől Kármán Sándor

A várost még kisvasút szeli át, a piactér szenzációja "Góliát" a világjáró óriásbálna. A szövetkezeti étteremből esténként cigányzene szól és a hivatalokban mindenkit elvtársnak szólítanak. Csibra Józsi bácsi műbútorasztalos az áruház előtt várja beszélgető partnereit, a szabadság-téri szovjet emlékműnél fegyveres őrök posztolnak.
A hatvanas évek zenei forradalma úgy söpört végig a világon, hogy kevesen vonhatták ki magukat a hatása alól. Ez a szent őrület mindenkit magával ragadott függetlenül attól, hogy Londonban vagy Cegléden született. Míg mások beérték azzal, hogy hallgatják a zenét, mi valamitől úgy éreztük, hogy ezt talán csinálni még jobb volna - és megpróbáltuk.
A Beatles hullám eredményeként egymás után alakultak az amatőr együttesek. Az első öttagú formáció egykori zenei tagozatos osztálytársaimból verbuválódott 1966-ban SINUS néven. Ezzel egyidőben a ceglédi gimnáziumban is létrejött egy zenekar, akik jól énekeltek több szólamban és angolul is. Bocskói Jenő barátunk mindkét zenekart jól ismerte és tudta, kinek mi az erőssége. 1967 nyarán egy délután a két csapat tehetségesebb tagjai véletlenül összetalálkoztak és innentől már semmi sem állíthatta meg az új házasságot... A Sinusból Fehér Feri (szájharmonika, vokál) és jómagam, Kármán Sándor (gitár, ének) jöttünk el. A gimnázium együtteséből Lénárd Béla (gitár, basszusgitár, ének) Várnai Csaba (szólógitár, orgona, ének) Dervaderics János (tangóharmonika) majd később Kovács Laci (dob) csatlakozott hozzánk. Béla egy alapos fodrászolás után fejének hátulnézete miatt érdemelte ki a "kugli" becenevet, János pedig a csomagban kapott fókabőr cipője miatt lett "fókabácsi". Mivel a névválasztásban az volt a szempont, hogy többtagú legyen, egyöntetűen döntöttünk a KULI ÉS A FÓKABÁCSIÉK mellett.

Gyakorlás szünetében a Kazinczy utcában.

Ezzel a névvel mindössze egyszer jártunk pórul. 1968 nyarán meghívták a zenekart egy falusi iskola osztálytalálkozójára. A legvadabb számok voltak a repertoáron: Who, Rolling Stones stb. Meghívóinkat a nevünk vezette félre: azt hitték ezek a fókabácsiék hegedűs, klarinétos öregurak. Tudniillik 50 éves általános iskolai találkozó volt, átlagban 64 éves emberekkel. Nem kellett sokat játszanunk... Feri kivételével mindannyian a Táncsics iskola zenei tagozatán végeztünk, Béres Karcsi bácsi és Iványos Erzsike (később Garasné) kezei alatt. Az énekórák és a kötelező énekkarok hatására cseppet sem esett nehezünkre több szólamban énekelni. Gyorsan megtapasztaltuk, hogy az emberi hang a legjobb kapcsolatteremtő eszköz, hiszen amint énekelni kezdtünk a színpadon, rögtön beindult a hangulat. Hosszú időn át női énekesünk is volt Ehrlich Györgyi személyében. Többnyire Cegléden és a szomszédos falvak kultúrházaiban léptünk fel, de eljutottunk Szolnokra, Vácra, Egerbe, Tatára és Budapestre is. Később a kitűnő zongorista, Sinkó József, majd a "furulyás korszakban" Nyírán Feri és Csanád Laci is megfordultak a zenekarban.

A Szabadság téren 1967-ben

Nem lettünk országos hírűek, nem készültek lemezeink, de amit csináltunk abba energiánk és tudásunk legjavát beleadtuk. Mindössze egy filmben szerepeltünk, amit a Balázs Béla Filmstúdió csinált 1969 augusztusában a jászkarajenői búcsúról és a kultúrházban folyó bálról, ahol játszottunk. Egyszerűen hittünk abban, hogy jó ügyet szolgálunk, és ezt közönségünk vissza is igazolta estéről estére. Persze, hallottunk róla, hogy a menő zenekarok igazi nagyfiús éjszakai életet éltek, de mi ennél sokkal szelídebbek voltunk: nem ebben akartunk hasonlítani a profikra. A fellépti díjakat soha nem osztottuk szét, mindig jobb hangszerekre gyűjtöttünk. A mai napig a legjobb barátságban vagyunk egymással.
Zenekarunk története 1967 nyarától 1970 nyaráig tartott. A három év alatt több mint ötven helyszínen 186 fellépésre került sor. Mindenki más emléket őriz ebből az időszakból. A nagy dolgok soha nem a színpadon történtek, hanem az öltözőben vagy a fellépésre vezető úton. Ezekből következnek töredékek.

1967 Cegléd, Művelődési ház, Ifjúsági klub. Elöl Kármán Sándor és Lénárd Béla gitároznak.

Kellett egy hely, ahol gyakorolunk és két fellépés között a hangszereket tároljuk. A választás szüleim mosókonyhájára esett. Nem mondom, hogy túl tágas volt, de annak is örültünk, hogy eltűrik ezt a hangos tevékenységet. Nehéz volt összehozni a próbákat, mert öten ötfelé voltunk elfoglalva. Ha végre mindenkinek jó volt az időpont, akkor begyújtottunk a kályhába, összeraktuk a hangszereket, megforrasztottuk az utolsó bulin eltört vezetékeket és beindítottuk a szalagos magnót. Erre voltak felvéve ugyanis a tanulandó számok, amiket hallás után (kisebb nagyobb szakmai viták közepette) "leszedtünk" onnan. Amikor a termés beérett és a közönség előtt eljátszhattuk a számokat, az maga volt a gyönyörűség. Sokszor csodálkoztunk a műsor végén, hogy ezért még fizetnek is nekünk? Egy szombat esti fellépésre indulás tele volt izgalommal és lelkesedéssel. Hogyan szólal meg a nagy térben az erősítő, eljön-e meghallgatni minket a "nagyember", hogyan fogadja majd a közönség az új Joe Cocker számot stb. Az első időkben az autós szállítás még szóba sem jött. Gyalog, a rajongók hadával együtt, kézben vittük a felszerelést a vasútállomásra, majd a vonattól a kultúrházig. Itt lejátszottunk egy teljes műsort általában 20.00-01.00-ig, majd kiderült, hogy a legközelebbi vonat ¾ 5-kor indul Ceglédre. A megoldás több, mint kézenfekvő volt: a terem kiürült, a szerelés ott állt a színpadon, öten együtt voltunk, tehát mit csináltunk 1-től 4-ig? Igen: új számokat gyakoroltunk.
Mire befejeztük addigra a rajongók már eltűntek és ott maradtunk a szereléssel, és a fáradtsággal. Kievickéltünk az állomásra, és feltettük a cuccokat a vonatra. Ha volt ülőhely azonnal elaludtunk. A vasutas ébresztett, hogy Cegléden vagyunk és dobáljunk le mindent, mert indulnak tovább. Volt olyan, hogy szakadó hóesésben jöttünk be az állomásról öten gyalog, de a hangszereket sohasem hagytuk ott. Azok mindig a biztonságot nyújtó mosókonyhában landoltak.

Önfeledten, a református templom kertjében

A Ki-mit-tud vetélkedőket soha nem látott érdeklődés övezte országszerte. A korábbi sztárzenekarok mindegyike vagy táncdalfesztiválon, vagy ki-mit-tudon tűnt fel. Nagy volt a tét, ezért lázasan készültünk. Felkeresett bennünket egy jó kiállású szellemes fiatalember, aki elmondta, hogy pol-beat kategóriában indul és szeretné, ha ének-gitár játékát zenekarunk kísérné. Pál Jánosnak hívták az urat, aki divatos hosszú hajat viselt és nagyon jó szövegeket énekelt. Így tehát két produkcióban is indultunk. A sok gyakorlásnak köszönhetően mindkettő jól sikerült, nagy közönségtetszést aratott, ám János produkciója után a zsűri elnöke felállt és értékelt. Erőfölényéből és hazafias odaadásból indíttatva János hajának hosszát a szocialista öntudattal állította szembe. Hősünk azonban nem a kitaposott utat választotta - miszerint elpirul és tétova meghajlás után megsemmisülve eltűnik a függöny mögött -, hanem válaszolt. Méghozzá mikrofonba, higgadtan, választékosan és összeszedetten. Egy hét sem telt el, amikor Somlyói Józseftől (zeneiskolai hegedűtanár úr) – aki az Országos Szórakoztató Zenei Központ helyi megbízottja volt és a zenekarok alkalmi fellépéseinek kiközvetítését végezte – kaptunk egy levelet. Ebben az állt, hogy a "központ" zenekarunk működését meghatározatlan időre felfüggeszti. 1968-at írtunk, akkoriban ilyesmit nem kellett megindokolni.
Elindult a találgatás, de egyikünknek sem jutott eszébe semmi. Nagyon rosszkor jött a dolog, hiszen azért vállalkozott az egyik szülő a saját nevére nekünk elektromos orgonát vásárolni, hogy keresetünkből majd törlesztjük. Fellépés pedig hónapokig nem volt! Jellemző akkori jóhiszeműségünkre, de mondhatnám úgy is, hogy gyermeki naivitásunkra, hogy Béla barátom, akinek készítettem egy hegedű-basszusgitárt végső kétségbeesésében néhány hét múlva egészséges igazságérzetétől vezérelve megkérdezte Somlyóit, hogy nem a maszek gyártmányú basszusgitár hamis hangjai miatt van ez az egész? Jóval később derült ki, hogy Pál Jancsi talpraesett színpadi válaszáért így kellett fizetnünk, ha már a barátai vagyunk. Azután egyszer csak feloldották a tilalmat – persze ezt is indoklás nélkül -, hiszen akkoriban így működtek a dolgok.

1969-ben Albertirsán, Ehrlich Györgyi énekesnővel

Értékében bizonyos, hogy a zenekar legnagyobb beruházása 1970-ben volt. Először egy Illés bulin láttunk élőben angol Selmer erősítőket és hangfalakat. Korábban házilag barkácsolt, vagy kelet-német cuccokon szólaltunk meg. A lélegzetünk elállt a Selmerből áradó műszaki és esztétikai tökély láttán: erősítővel egybeépített hangfal, Goodmans hangszórók, 4 csatorna, mindegyikhez külön hangszínvariációk, zengetés, és mindez a színpadra begurítható, buktatható krómcső vázon. A hivatalos hangszerkereskedelem ilyet nem forgalmazott, tehát csak úgy kerülhetett az országba, ha egy kint dolgozó zenész megvette és behozta. Nem csoda, hogy amikor hírét vettük annak, hogy Radics Béla a Tűzkerék együttesből eladja a Selmer-zodiac-ját, Lénárd Béla és Várnai Csaba barátaimmal már másnap Pesten voltunk. Pénzünk még nem volt, de már a szituáció is felemelőnek tűnt, hogy mi hárman és a legendás gitáros tárgyalunk egymással egy Selmer vásárlásáról. Egy félelmetes kőbányai rock-bulin találtuk magunkat sok fura alak között. Az erősítőn Tátrai Tibi, az akkori másodgitáros játszott. Megvártuk a szünetet, hogy a zenészek közelébe tudjunk kerülni.
Radics elhitette velünk, hogy nem szívesen válik meg a hangszerétől, de ha egyszer letesszük elé a húszezer forintot valószínűleg meg fog hatódni... Ez akkor olyan nagy pénz volt, hogy nekem egy évvel később a kezdő havi fizetésem 1.100 forint volt! Persze a zenekar szenvedélyesen szerette volna ezt a profi darabot megszerezni, és ha jól emlékszem rokonokat, kamatra kölcsönadókat, mindenkit megmozgattunk. Egy hét múlva azután egy újabb pesti bulira már vittük a pénzt. Még a százforintos volt a létező legnagyobb címlet. Ebből gyűjtöttünk össze 200! Darabot és egy piros-sárga fém bonbonos dobozba tettük. Megvártuk a szünetet, írtunk egy adásvételi szerződést, és elhoztuk a motyót. Kevés dologra mondja rá az ember utólag, hogy megérte az árát, de ez egy nagyszerű darab volt! Használata közben tapasztaltuk először, hogy a gitár és énekhangok kezdenek hasonlítani az eredeti felvételekre, hiszen azok a zenekarok is Vox vagy Selmer erősítőket használtak akkoriban.

A Selmer erősítővásárlás szerződése

Dobosunkat, Kovács Lacit behívták katonának. Első megoldásunk az volt, hogy felkerestük az előző (SINUS) összeállításban játszó barátunkat, Monori Tibit, hogy helyettesítsen néhány fellépésen. Csak a pontosság kedvéért: Cegléd olyan gazdag volt dobosokban, hogy Monori Tibiből is kettő volt úgy, mint autószerelő és konfekcióboltos! Szóval miénk az autószerelő Monori Tibi volt, akit Barnai Sanyi követett a trónon (dobszéken) egész addig, míg a hadsereg visszaadta nekünk Kovács Lacit, vagy, ahogy mi hívtuk: Bugát.

A Ceglédi Református Templom lépcsőjén

Amikor hónapokkal később Buga úgy döntött, hogy kiszáll a zenekarból, elbizonytalanodtunk. Attól is, hogy tartható-e még tovább a kezdeti lelkesedés, meg attól is, hogy kivel pótoljuk őt. Egy-egy estére alkalmilag szerződtetett dobosok következtek. Bíró Kálmán, Hanga Rezső stb. Már azt hittük, hogy megtaláljuk az igazit, amikor egy nagyon fontos fellépésre egyszerűen elfelejtett eljönni. Törtel. Vizsgabál. Tudják, amikor a tánctanfolyam végén a lányoknak alkalmi ruhát, a fiúknak öltönyt csináltatnak, az egész rokonság ott ül és ünnepli az elsőbálozó csemetét. A mutató a 8 órához közeledett és dobosunknak se híre se hamva. A nyitó párok felsorakoztak az első számhoz, összekulcsolták a kezüket és várták, hogy megszólaljon a zene. A parketten senki sem sejtette, hogy hiányzik egy tagunk. Béla megszólalt: Sanyi ülj le a dobhoz! Kevésbé veszik észre, ha a három gitárból egy hiányzik, mintha a dobnál nem ül senki. Miután a próbákon mindenki szólamát kielemeztük, nem beszélve arról, ahányszor élőben eljátszottuk tudtam, hogy hol, minek kell megszólalni a dobokon, csak éppen addig még nem csináltam. Odaültem. Ott maradtam. Ennek harminchét éve.

1969. december 31. Törtel, Kultúrház, szilveszteri bál 20.00-03.00-ig. Gépkocsivezetőnk kihozott a hangszerekkel együtt, majd visszament Ceglédre, hiszen a szilveszter neki is ünnep. Úgy szólt a megállapodás, hogy mi hazamegyünk hajnalban a híres, keskenynyomközű kisvasúttal, majd ő másodikán átjön a hangszerekért. Szüleim, akik a korábbi évtizedekben számtalan szilveszterkor voltak házigazdák, most láblógatós, tévénézős programot terveztek maguknak. Egyik zenekari tagunk barátnőjét elkísérte tűzrőlpattant pesti mamája, aki két perc alatt rábeszélte a szüleimet, hogy jöjjenek ki velünk Törtelre, hiszen mekkora buli lesz egy falusi kultúrházban végigtáncolni a szilveszter éjszakát!
Az éjszaka során 60 cm-es hó esett, ami a szélnek köszönhetően néhol méteresnél is magasabbra is megnőtt. Hajnali négykor beültünk a hideg vonatba és vártuk az indulást. Úgy fél öt körül beszólt egy vasutas, hogy ha ceglédiek, úgy jobb, ha elindulnak gyalog, mert elromlott a gépes! És tessék mondani, mikor javítják meg? Holnapután – hangzott a válasz. Így azután az alvásra hangolt félig már becsukódott állapotból kiléptünk a valóságba, ami olyan hideg és fehér volt, hogy néhány lépés után mindenki felébredt. A faluból kiérve mindent vastag, összefüggő hó takart, ezért sokszor azon vettük észre magunkat, hogy már nem is az úton megyünk. Az első öt kilométer még vicces volt. A nagy hóban csak magasra emelt lábakkal lehetett közlekedni, mintha díszlépésben mennénk. Körülbelül húszan voltunk. Egymásra nézve nagyokat nevettünk, hogy a hideg mekkora jégcsapokat növesztett hajunkon, szakállunkon. Apám, akinek lábáról kilenc hónap után nemrégiben vették le a gipszet, biztosan nem táncolt volna egész éjszaka, ha tudja, hogy egy tizenkét kilométeres gyaloglás vár rá a hóban. Hajnalban jött egy lovas szán. Tejet szállított. Csak néhány embert tudott felvenni, és kb. néhány kilométert odébb vinni. Bár tudod, hogy mindenki nem fér fel, de amikor elcsigázott és fáradt vagy rosszul esik, ha te maradsz le... Ahogy múlt az idő, úgy szakadtunk kisebb csoportokra. Fehér Feri egyedül volt, mikor egy részeg társaság belekötött és csúnyán megverte. Mire Ceglédre értünk sem hideget, sem fáradságot, sem haragot nem éreztem. A törteli vasutas hangja csengett a fülemben. Próbáltam megfejteni, hogyan tudta ilyen együttérzés nélküli hangon közölni velünk, hogy elromlott a gépes, majd azt, hogy legközelebb holnapután indul.
Albertirsán játszottunk. A hangulat a tetőfokán volt, mikor úgy este tizenegy körül elhallgatott az erősítőnk. Azt hittük itt a világ vége. Egy hang felszólt a táncoló tömegből: pécéelnyolcvannégy? Mit gondoltok, tőlünk akarhat valamit az a hadonászó középkorú férfi? Tévészerelő vagyok, és azt hiszem, PCL 84-es cső van a Regent erősítőjükben! Nem tudjuk, talán az. Akkor tartsanak szünetet, mindjárt hozom! Biciklire pattant (amit akkoriban minden fiú behozott és a táncterem falához támasztott) és hazament. A táncoló párok a büfében múlatták az időt. Emberünk húsz perc múlva helyére tette a csövet és megszólalt a zene. A közönség nem méltatlankodott, a tévészerelőt tapssal jutalmazták. Ma már olyan valószínűtlen az egész, mintha álmodtuk volna.
Sokat köszönhetünk Prohászka Józsi bácsinak. Ez a rendkívüli ember nyolcvanévesen festett, zenélt, angolul tanult, és őszinte lelkesedéssel figyelte zenekarunk szárba szökkenését. Számtalanszor próbáltunk Ősz utcai házában és sok fellépésre adta kölcsön kezdeti időkben házi gyártmányú erősítőjét. Szeretettel gondolunk állandó gépkocsivezetőnkre, Bogdán Pistára is. Azt hiszem, egyikünk sem felejti el azt a napot, amikor úgy döntött, hogy a sok zenekari felszerelés miatt kiveszi a pótkereket. A nyári balatoni játékból tartottunk haza, amikor a külső-belső gumi megadta magát. Besötétedett mire egyikünk stoppal eljutott Pestre és tudott szerezni egy taxistól Warszava pótkereket. Ennek még előbb le kellett jutnia a tett színhelyére, szóval hajnalra már mindannyian Pesten voltunk. Sokszor elgondolkodtam, vajon maradt-e valami haszon neki a zenekari fuvarokon, mert inkább egy jóságos, vigyázó apaszerepre emlékszem, mintsem gépkocsivezetőre.
Bocskói Jenő barátunk amerikában élő unokatestvéreit aktivizálta zenekarunk érdekében. Elképesztő meglepetés volt, amikor megérkezett csomagban egy igazi torzító-hápogtató gitáreffekt pedál, amivel azokat a hangszíneket lehetett produkálni, ahogy a nagyok szóltak. Talán ez volt az első nyugati hangszer (tartozék) amit nem használtan vásároltunk, hanem ajándékba kaptunk és mi bontottuk ki az originál csomagolásból.
Az erősítők, mikrofonok, időnként elromlottak. Miután állandóan játszottunk vagy gyakoroltunk, egyik napról a másikra kellett megjavítani őket, többnyire kapcsolási rajz nélkül. Kalocsai Feri nagy szakértelemmel és odaadással oldotta meg ezeket a feladatokat és határidőket.
Néhány alkalommal a zenekar rajongótáborához tartozó Halmi Laci barátunk is fuvarozott bennünket fellépésekre. Tápiószentmártonban éjjel két óra lehetett, ahogy véget ért a bál. Felszerelés, zenekari tagok, kísérők, összesen kilencen maradtunk. Lacinak nem volt kedve kétszer fordulni, azt mondta oldjuk meg valahogy. Megoldottuk. Heten bepasszíroztuk magunkat az ötszemélyesnek is szűk utastérbe és ketten az autón kívül utaztak. Egy hasalt a csomagtartón, a másik állt a hátsó lökhárítón és a hasaló lábába kapaszkodott. A kátai úti vasúti kereszteződéshez értünk. Akkoriban a sorompót még vasutas (bakter) nyitotta és csukta kézzel tekerve. Ahogy meglátta az autónkat, félúton megállt a kezében a kurbli a csodálkozástól – így még éppen elfértünk a rúd alatt.


1969-ben a távhívás még kapcsolással működött, és ha valakit kerestek, akinek a lakásán nem volt telefon úgy üzentek, és időre berendelték a postai telefonfülkébe. Egy jóbarátunk Balatonvilágoson nyaralt és összeismerkedett a Fortuna étterem vezetőjével, aki zenészeket keresett a nyári szezonra. Értesítést kaptunk, hogy délután 4-re legyünk a postán. A telefon csengett és barátunk lelkesen invitált, hogy másnap menjünk le egy próbajátékra, mert összejöhet egy nyári buli. Olyan hirtelen jött a dolog, hogy állandó gépkocsivezetőnk nem is tudta elvállalni, de emlékszem, Hortobágyi Zoli apukája megmentette a helyzetet és zenekari felszereléssel együtt levitt bennünket.
Kora este értünk Világosra, gyorsan összeraktuk a motyót és elkezdtünk játszani. Fürtökben érkeztek a fiatalok. Hamarosan egy tűt nem lehetett leejteni... Teljesen álomszerű volt az egész nyár, Balaton, siker. A főnöknek több sem kellett, rögtön szerződtetett. Egy hónapot töltöttünk Világoson. Sok barátot szereztünk. A Fortunát egy jó érzékű Pesti üzletember vette ki nyárra balatoni tulajdonosától. Az udvarra asztalokat, székeket rakott, a melléképületben üzemelt a konyha, ez előtt volt a zenekari dobogó. Szállásunk takarékossági okokból a kertben felállított sátor volt. Éjfélig játszottunk, s mivel ez hajításnyira volt az állomástól, sokszor bementünk Siófokra a Matrózba, ahol a kitűnő Winkelmayer Brass játszott.
Egyszer Csabával elmentünk a közeli szántóföldre görögdinnyét lopni. A jóindulatú mezőőr a tenyerünkbe öntötte sós puska töltényének tartalmát, hogy legalább elképzelésünk legyen róla, meddig csíphet ez, ha mondjuk, nem vagyunk szimpatikusak neki és megbízatásához híven a fenekünkbe lövi. Még egy-egy nagy dinnyét is kaptunk, de ott kellett elfogyasztani, mert az rá vetett volna rossz fényt, ha el tudjuk lopni.
Máskor az aligai villájában nyaraló operettszínházi főrendező Kenessey urat vártuk, hogy meghallgat és talán rögtön fel is fedez bennünket. A sors iróniája volt, hogy mire harmadszorra végre eljött, műsorkezdés előtt eldőlt a mikrofonállványnak támasztott gitárom és nyaka elvált a testétől. Ezek után nem a csúcsformánkat futottuk. Mindezek ellenére, vagy talán épp ezért az 1970-es nyárból is egy hónapot a Fortunában töltöttünk.

Kovács Laci a Balatonon az új Medveczky dobbal

Jó ideje élvezzük családostól Dr. Túri József barátunk vendégszeretetét balatonaligai nyaralójában. Ez nagyon közel esik az egykori Fortuna helyszínéhez. Sokszor emlegetjük azt a két szép nyarat, amit ezen a partszakaszon éltünk. A sztorik időnként már gyermekeink könyökén jönnek ki. Épp ideje, hogy elmeséljük az unokáknak is!
Bélával a barátságon túl a mai napig összeköt a zene. A beat korszak után mindketten a jazz felé fordultunk. Az András Tamás trió három, majd a Petrik Jazz Quartet csodálatos tizenhárom éve következett. Itt egy ideig Pál Jancsi barátunk játszott trombitán. Ezek után hosszabb-rövidebb ideig tartó együttesek alakultak Sárik Petivel, Szalay Gabival, Tánczos Tibivel, Illanicz Gyurival és Pleszkán Fricivel, amik egy-egy fellépés erejéig napjainkban is élő formációk.
Időnként megkörnyékeznek azzal, hogy nem kellene-e Kugli és a fókabácsiék nosztalgia bulit csinálni. Mindannyian úgy gondoljuk, hogy azt az életérzést húszévesen tudtuk hitelesen közvetíteni.
Akkor fiatalon vicces volt, hogy fókabácsinak hívjuk magunkat, de amikor az ember beleér a fókabácsi korba, ne akarjon már még egyszer vicces lenni, mert még sikerül... .

A menetelő katonazenekar minden ütőhangszerét más-más játékos kezelte. Azonban sem a későbbi néhány fős zenekarok, sem azok munkaadói nem engedhették meg maguknak, hogy az ütem tartásához külön nagydobost, pergődobost és cintányérost alkalmazzanak.

Donald Eric Sleishman TWIN PEDAL 1971 Ausztrália

A dobosokat idővel székre ültették, lábaikhoz pedálokat szerkesztettek, melyekkel a földre lekerült nagydobot és az állványra szerelt, összeütős cintányért szólaltatták meg. A XIX. század végén megszületett az a dobos, a jazzdobos elődje, aki képes volt mind a négy végtagját függetlenül használni.
A lábgép nem hangszer, hanem egy technikai eszköz. A láb lépő mozdulatát alakítja át egy himbaszerkezet segítségével ütéssé. A bevitt energiát rugó tárolja, mely a pedálnyomás megszűnésével visszasegíti az ütőfejet kiindulási helyzetébe. Az elmúlt százhúsz évben erre az egyszerű feladatra ezer és ezer szemet gyönyörködtető műszaki megoldás született a világon. Vastag könyvet lehetne írni az oszlopok, himbák, csapágyazások, rugók, pedáltalpak különbözőségeiről, az aktuális divat és az ipari formatervezés hatásairól.
Nem tudom az okát, de mióta szerelembe estem a dobokkal, azóta különös vonzalom fűz a lábgépekhez. A 60-as években, első zenekarunk nagydobjához egy nagyon egyszerű pedált használtunk. Mivel előtte még semmilyet sem láttam, azt gondoltam, hogy ez „a lábgép”. Tulajdonképpen az is volt, csak éppen a Kozmosz Hangszerkészítő és Javító KTSZ tolmácsolásában. Oszlopa megegyezett a háború előtti Leedy vagy Sternberg modellek oszlopaival, míves, áttört talprészét viszont egy recés dömpergázpedálra cserélték. Mivel a réz boldog békeidőket idéző luxuscikknek számított, anyagát a magyar ezüst névvel feldicsért alumínium váltotta fel. Rugót sem kellett hozzá készíteni, mert a célnak tökéletesen megfelelt a kereskedelemben kapható kerékpárnyereg rugója.

Alumínium pedál 1966 Kozmosz Ktsz Magyarország

Cha-Cha pedal Sunnyside Music 1925

A gyenge pontja az oszlopot a pedál forgáspontjával összekötő vékony fémrúd volt, ami gyakran eltört, mert ez kapta a legnagyobb igénybevételt a padló egyenetlenségei miatt. Sokat gondolkodtam, hogyan lehetne jól megoldani ezt a problémát, de mire rájöttem, már mindenütt megoldották.
Az első pedál-katarzis 1968-ban, a szolnoki hangszerbolt kirakata előtt ért. Az egyhavi fizetésbe kerülő, összecsukható Premier pedál lett vágyaim titokzatos tárgya, amit akkori álmaimban rövid ideig birtokoltam is. Ám felébredve nem maradt más választásom, mint kölcsönkérni egy eredetit a környék legjobb dobosának számító Monori Tibitől, lerajzolni, és megpróbálni házi módszerekkel leutánozni. Úgy gondoltam: az egyedi gyártást a legkritikusabb alkatrésszel, vagyis az alumínium himbával kezdem.
1968 őszén mint frissen végzett gépész a KÖZGÉP nevű ipari nagyvállalatnál helyezkedtem el. A karriert nem illett az irodában kezdeni, ezért, hogy fogalmam legyen róla, mi zajlik a gyár legrejtettebb bugyraiban, lekerültem a forgácsoló műhelybe. A kötelező munka mellett néha belefért egy kis szabadon választott is. Szereztem egy tömör alumínium hasábot, ami érdekes módon mindig előkerült a fiókból, amikor a műszakvezető már távolabb járt. Ebből reszeltem ki sok türelemmel a himbát. A folytatásra már nem került sor, mert később mégis hozzájutottam egy használt Premier lábgéphez, ami átírta az eredeti „Csináld magad!”- történetet.

Premier 250 S lábgép részlete 1968 Anglia Felette az általam kézzel kireszelt himba.

A második pedál-katarzis szintén kirakat előtt ért, de már Budapesten. 1972-ben valaki külföldről behozott egy Ludwig Speed King pedált és egy lábcin-állványt, amit a József körúti Kozmosz kirakatába - őrült áron - kitettek.
Az üzlet használt hangszerekkel is foglalkozott, és ez nyilván arról szólt, hogy olcsón vásároltak, és haszonnal adták tovább. Ahhoz, hogy a pedált és az állványt is megvegyem, az akkori teljes dobfelszerelésemet el kellett volna adni. Ettől a meggondolatlan lépéstől csak édesanyám józansága mentett meg, és követve a kecske-káposzta elvet, beértem a lábgéppel. Így megmaradt a fél szerelés, és kezemben tarthattam a pedálok pedálját is, amiről mindent szerettem volna megtudni. Formatervezése olyan naprakész volt, hogy 1938-as születési dátumával sokáig nem is tudtam mit kezdeni.
Harminc évvel később találkoztam az interneten egy eladásra kínált First Speed King pedállal. Ekkor derült ki számomra, hogy létezett egy első változat is. Ezt a pedált Walter Huckstead, a chicagói Ludwig dobgyár egyik alkalmazottja találta fel, melynek részletes leírását 1936-ban adta be az Amerikai Egyesült Államok Szabadalmi Hivatalához. William Ludwig megvásárolta Huckstead találmányát, amit kirobbanó sikerrel dobott piacra 1938-ban. Az eredeti modellt 14 évig gyártották, majd 1952-ben áttervezték, és megszületett a jelenleg is ismert forma: a kényelmesebb játék érdekében íves himbatengellyel és szélesebb pedállal. A kettős nyomórugó és az átfordítható saroktalp az eredeti, 30-as évek végi kivitelezést örökítette tovább. Hogy mi lehetett a siker titka? Elsősorban az iker-nyomórugós rendszer, melyet az üreges kiképzésű oszlopokban rejtettek el. Ezek sokkal több energiát képesek tárolni, mint a korábbi húzórugók, és minden pedálütés erősebbé és gyorsabbá válik általuk. A rugók előfeszítése az oszlopok alján csavar segítségével állítható. Másodsorban a különleges saroktalp járult hozzá a sikerhez, mely egy mozdulattal átfordítható, lehetőséget nyújtva a teli vagy osztott talpas játékhoz. Előnyei továbbá a golyóscsapágynak köszönhető csendes működés, a nagyfokú stabilitás és a gyors szétszedhetőség voltak.

Leedy Fraser pedál 1920 USA

Balról a „First Speed King” pedál (WFL Drum Co.), jobbról pedig a modern változat, amit a mai napig gyártanak (Ludwig Drum Co.)

6. Sonor „Perfecta” pedal 1930 Németország Lábcsin és nagydob ütő egyben..

Elképzelhetik, hány pedál-katarzison estem át az elmúlt években, ha a múzeum lábgép-gyűjteménye mára meghaladta a háromszáz darabot... Különben is, ha felbukkan valahol egy olyan modell, amilyen nincs még, hát az Isten őrizzen, hogy ne akarjam!

A Kovács Gyula emlékkoncert után kaptam egy ajánlatot a Hohner Music Magyarország hangszerforgalmazó cégtől, hogy a jövőben rendezzük együtt a dobfesztiválokat, és ha már ők a német Sonor dobok és az amerikai Zildjian cintányérok hazai képviselői, szóljon ez a továbbiakban ezekről a márkákról.
A bizalom első lépéseként a cég vezetője Szabó Judith megszervezett egy látogatást a Sonor gyárba, ahová fiával, Vilivel hármasban repültünk el.
A frankfurti reptérre Andy Strack a cég egyik vezetője jött elénk és kb. 250 km szerpentines autózás után értünk a Sonor fellegvárába, Bad Berleburg Aue-be. A táj leginkább a Milka csoki borítójára emlékeztetett: zöld mezők, merész hegyvonulatok, legelésző tehéncsordák.

„MELODIE” felszerelés az ötvenes évekből

Vendéglátóink örömmel hallgatták beszámolónkat a ceglédi dobosgáláról, ahol a Sonor dobok és a dobosok szép számban vettek részt. Elterveztük, hogy a folytatás is közös lesz. A gyár bemutatása a házi múzeumban kezdődött – vetítéssel. A céget Johannes Link alapította 1875-ben Weissenfelsben. A kezdetben egyszemélyes műhely a századfordulóra már 53 főt foglalkoztat, és gyártja az ütőhangszerek teljes arzenálját. A Sonor nevet (görög szó: jó hangot jelent) – 1907-ben védjegyeztetik. Újításaik tömege bizonyítja, hogy úttörő szerepük van a korszerű dobok kialakításában.
Apja halála után Otto Link veszi át a céget. Bár az épület 1919-ben leég – újjáépítik. 1925-re a létesítményeket teljesen modernizálják, így a Sonor Európa legnagyobb ütőhangszergyárává növi ki magát, ahol már 145 ember dolgozik. Hogy lépést tartsanak a jazz éra hatására növekvő minőségi igényekkel, megjelennek az első dobfelszerelések. Egy 1930-as katalógus tanulsága szerint a pedálok minden fajtáját kínálják, még a duplapedált is!
A második világháború után a kelet-német kormány a gyárat államosítja: a tulajdonosnak menekülnie kell. Otto Link a wesfaliai Aue-ben az angol hadsereg elhagyott barakjaiban kezd a cég újraépítéséhez felszerelés, munkás és pénz nélkül. Kezdetben lámpaernyőket és könyvkötéseket csinálnak a dobokhoz használatos sertés-, marha- és kecskebőrből. Lassan az üzlet is beindul, új dobsorozatot kezdenek gyártani „Star” néven. Amikor 1955-ben Otto Link meghal, fia Horst megfogadja, hogy a céget korábbi státuszának megfelelően újjáépíti. Az 1956-os 100 oldalas dobkatalógus már pazar választékot mutat: jazzdobokból, oktató, koncert- és marching ütőhangszerekből.
A jazz feljövő csillagai: Kenny Clarke, Connie Kay, Lionel Hampton is Sonor hangszereket használnak. Horst Link vezetése alatt a dobkészítés mérföldkövei következnek. 1984-ben a Signature, 1989-ben a Hilite és 1990-ben a Force sorozat beindításával a Sonor végképp elnyeri a legújítóbb cég hírnevét. Az eredmények még azokat is meglepik, akik eddig csak az amerikai dobokra esküdtek.

Az 1931-es Sonor katalógus

Látogatásunkkal egyidőben született egy forradalmian új dobszerelés a Sonornál az ún. Designer széria. Kifutottak az időből és a prototípust már nem tudták bemutatni a frankfurti zenei vásáron. A „csodafegyver” tehát inkognitóban – a gyári múzeumban textillel földig leborítva – várta az első bevetést. Amíg Judith üzleti dolgokról tárgyalt a főépületben, addig mi Vilivel birtokba vehettük a múzeumot. Mindent fényképezhettünk, rajzolhattunk, egyetlen kikötés volt csupán: a textillel borított dobfelszerelés tabu! Nem is gondoltam mekkora izgalomba lehet jönni csupán attól, hogy valami tilos. Vilivel fel-alá járkáltunk és azon törtük a fejünket, hogyan lehetne egy pillanatra fellebbenteni a takarót. Ha mégis kamera van valahol, mekkora gáz, ha ezt az egyet tiltották meg és ezt is megszegjük! Eldöntöttük, hogy én elmegyek mellette és mintha véletlen beleakadna a kezem, megemelem, ő meg majd elmondja, hogy mit látott. Vili a pillanat alatt – aminél a kíváncsiság és a félelem keveréke nem engedélyezett többet – alig fogott fel valamit. Egy sportkocsi érzetét keltő banánsárga dobszerelés volt, nagyméretű formás króm szerelvényekkel. Torkunkban dobogott a szívünk, de elégedetten nyugtáztuk, hogy láttuk a tiltott gyümölcsöt.

A gyár bejárata előtt: Szabó Judith, Szabó Vili és a szerző

A gyár múzeumában egyébként – értesüléseimmel ellentétben – csak két veterán szerelést és egy tucat öreg lábgépet találtam. Később tudtam meg, hogy az egy éve nyugdíjban lévő Horst Link gyűjti össze a régiségeket. A német állam vissza fogja adni a weissenfelsi gyárat, ahol nagy Sonor dobtörténeti múzeum lesz majd. Ezek után egy régi szakemberrel gyárlátogató körútra indultunk.
A termelés minden lépése a nyersanyag kiválasztástól a csomagolásig a környezetvédelem szempontjainak van alárendelve. 3000 különféle alkatrészből dolgoznak. A gyártás kivételesen magas műszaki színvonallal büszkélkedhet. Mialatt a világ dobgyárai külső beszállítókkal dolgoznak, a Sonor legfőbb erőssége, hogy néhány apró csavar kivételével mindent (testek, állványok, bőrök) maga állít elő és szerel össze. (Sikerült vezetőnket meglepnem, amikor rámutattam az állványon tárolt acélrudak közül a 8x8-ra és azt kérdeztem: ugye ebből készül a Signature pergők sodronyát védő híd?)

A százéves jubileum elegáns árjegyzéke

A dobgyártás a fa előkészítésével kezdődik. A fafajták kiválasztása után azokat szabadlevegőn szárítják és a rétegeket méretre trimmelik. A farétegeket bevonják ragasztó anyaggal, majd köralakban formálják, hőt és nyomást alkalmazva. A présből kikerülő 9 vagy 12 rétegű dobtest már egy feszültségmentes henger. Méretre vágás után kialakítják a széleket és tükörsimára csiszolják. A legtöbb helyen a borítás csak utánzat vagy pác, de a Sonornál ez egy valódi külső faréteg: ében, bubinga, juhar, tölgy, gesztenye, stb. A natúr fatest színét a lakkozás kelti életre, amit egy festő robot visz fel öt rétegben. A végeredmény egy gazdag időtálló felszín. A festés zárt rendszerben, tökéletes porelszívás és környezetkímélő technológia alkalmazásával folyik éppen úgy, mint a gyártás valamennyi fázisában. Ottlétünk alatt egy garnitúra dobtestet visszaküldtek a csiszolóba, mert a lakkozásban két tűhegynyi buborékot találtak.
- És ha épp odaesik a szerelvény? – kérdeztem. Visszakérdeztek: és ha nem? – rájöttem, hogy a kérdés „magyar” volt, a válasz viszont Sonor!
A gyár komputerizált fa- és fémmegmunkáló gépek széles skálájával rendelkezik. Számítógéppel vezérelt fúrógépek biztosítják azt is, hogy a szerelvények a dobtestre pontosan kerüljenek fel.

A falemezeket egy testprésben ragasztják össze

Vezetőnk büszkén mesélte, hogy csak a Sonor gyárt varrat nélküli fémkarimákat és pergőtestet, melyek akusztikai tulajdonságai a legjobbak. Nem kis technikai bravúr, ahogy a korong alakú fémlap az alakítás során hengerbe fordul át. Minden fém alkatrész réz-, nikkel-, krómbevonatot kap. (Más gyárakban ezekből kettővel beérik!) A galvanizálás során víz méregtelenítése olyan hatásos, hogy a folyamat végén akár ivásra is alkalmas. A csavarokat gumiperselybe ágyazva szerelik fel (ÁPS rendszer), hogy a test rezonanciája megmaradjon. Csomagolás előtt minden dob egy alapos ellenőrzésen megy át. Aki végigmegy a gyáron, többé nem kell neki magyarázni, hogy miért drága egy Sonor dob.
A cégnél éjjel-nappal szerviz működik. Garantálják, hogy a behozott hibás darabot 24 órán belül kijavítják, vagy újra cserélik. A Sonor azon kevés hangszergyárak közé tartozik, ahol az általuk gyártott hangszerek bármely darabja (a lábgéprugótól a xilofonlapig) külön is megvásárolható.
Sétánkat a dobbőröket gyártó üzemrészben folytatjuk.
- Amikor a Remo cég 1986-ban elkezdett dobokat gyártani, mi akkor kezdtünk el bőröket. Kezdetben vakmerőnek tűnt a piacon Sonor bőrökkel megjelenni, de bíztunk azon ötleteink sikerében, amelyekkel ezt a látszólag nagyon kitalált dolgot is tovább tudjuk javítani. Döntő újítás a bőr alumíniumrámában történő masszívabb megfogása. A fekete bőrök nálunk nem színezettek, hanem anyagukban feketék, legalább 8 alaptípussal többet kínálunk a konkurenciánál. Igaz, hogy a terméket bevezessük, kénytelenek vagyunk önköltségi áron adni, ami még így is magasabb a Remo üzleti áránál, de reméljük, hogy aki egyszer kipróbálja, azt meggyőzi a hang és az élettartam!
A gyárlátogatás a bemutató teremben ért véget. Itt minden típusból komplett szerelés található Zildjian tányérokkal, amit természetesen ebben a kellemes környezetben bárki kipróbálhat. A falon dobosok aranylemezei, amivel megköszönik, hogy sikerükben a hangszernek is része volt, továbbá különféle elismerések láthatók a világ minden részéből.
A háromnapos látogatás során nem turisták voltunk, hanem vendégek. Esténként a cég vezetőivel vacsoráztunk és minden ajtó nyitva állt előttünk. A múzeum számára laponként lemásoltak egy 1895-ös Sonor katalógust.
Kapcsolatunk folyamatos. 1995-ben alkatrészekkel támogatták, majd 1999-ben Frankfurtban ki is állították egyedi tervezésű dobomat, a Turbo Designert. 2011-ben elkérték a múzeum 32 Sonor lábgépéről készült plakátot, mert nekik sem volt meg minden modell az 1920-2000 közötti időből. A gyűjtemény legrégibb darabja egy 1920-ból származó Sonor tánczenekari dobfelszerelés.

Sonor tánczenekari felszerelés, Készült 1920-ban, Németországban, Rózsa Ricsi barátom ajándéka

Kármán Sándorhoz 35 éves barátság fűz. Dobokhoz kapcsolódó kutatásainak jelentősebb állomásain barátként, tolmácsként számtalanszor vettem részt. Ismerem fanatizmusát, ezért egyáltalán nem csodálkoztam, amikor 1995-ben kigondolt és megkonstruált egy különleges dobfelszerelést. Tudtam, hogy a hangszer állandóan foglalkoztatja, és mint gépész, mint dobos, mint formatervező képes valami újat hozni ebben a témakörben.

A Turbo mögött a német sztárdobos: PAT COX

Sanyi elmondása szerint benne már tíz évvel korábban érlelődött egy különleges dob tervezésének gondolata, csak a kitörés iránya volt kérdéses. Eljátszott a gondolattal: hogyan nézhetne ki egy luxuskivitelű dobfelszerelés, ahol a fantáziának sem a tömeggyárthatóság, sem a méret, sem az ár nem szabna határt. Az elképzelést beindító szikra a Harley Davidson volt '94 karácsonyán.
A technikai megoldások high-tech kivitelei messze túlmutatnak a kötelező funkción, a részletek kidolgozásai inkább ékszerre emlékeztetnek. És jöttek az ötletek...
A szétnyitható, V alakú alváz, mely a két láb vonalát követi, a cső alakú nagydobok, perforált alaplap a pedáloknak, az állítható motorülés a hozzácsatolt "tegez" dobverőtartóval, a cintányértartó híd, a kolompot biciklilánc áttétellel megütő lábgép stb.

Új technikai és új formai megoldásokat keresett. Ahogy versenyautók is készülnek széria alkatrészek felhasználásával, így ennek a kísérletnek sem volt célja minden csavar újratervezése.
Elképzelésébe tökéletesen illeszkedtek a Sonor cég designer szériájának elegáns, geometrikus alkatrészei.
A német dobgyár Szabó Judith ajánlására a szükséges anyagok megküldésével bizalmat szavazott a kísérlethez, hozzátéve, hogy ha jó a végeredmény, szívesen kiállítanák Frankfurtban.
A kész műről Sanyi egy rajzos-fotós katalógust küldött Sonornak, várva az esetleges meghívást. Telt-múlt az idő, történt még néhány bátortalan levélváltás, de reakció nem lévén a dolog elcsendesedett.
Feltétlenül említést érdemel a hangszerépítésben résztvevő három mester: Kuczik István, aki a réz alvázat, Kardos László, aki a plexi dobtesteket, és Balogh Sándor, aki a krómacél munkákat készítette el – világszínvonalon. Az új felpörgetett kivitel a Turbo Designer nevet kapta.
Természetesen a hangszer különleges kivitele, méretei miatt inkább kiállítási vagy show célra készült, mintsem mindennapos használatra. Közönséggel való első találkozása 1995-ben a Budapest Kongresszusi Központ-beli Nemzetközi Dobos- és Ütős Gálán volt. Másodszor a Leg-Leg-Leg, harmadszor a Leporello c. tévéműsorokban szerepelt. Negyedik kiállítására Martonosi Gyuri Dobos Farsangján került sor 1997-ben. Ezután hosszú szünet következett. A csodafegyver két évig Csipkerózsika-álmát aludta egy nagy dobozban.
1999 januárjában a Sonor gyár vezetői összeültek az idei frankfurti vásár részleteinek megbeszélésére. Valami extra látványosságon törték a fejüket, ami első lépésben nem jött össze. A tárgyalás után Karl Heinz Menzel igazgató visszavonult irodájába. Útközben benézett egy átrendezés alatt álló helyiségbe, melyet éppen akkor takarítottak ki. Egy füzet véletlenül a földön maradt az üres szobában. A '95-ben küldött TURBO DESIGNER katalógus volt az.... Karl Heinz Menzel lehajolt érte, és valami sorsszerűséget vélt felfedezni a dologban - azonnal telefonált Magyarországra...
Innen indul történetünk újkori szakasza.
Sanyi barátom elfoglaltsága miatt nem tudta elkísérni hangszerét, ezért Gazdag Andrisra és rám esett választása, hogy összerakjuk a Turbo Designert és képviseljük őt a frankfurti zenei vásáron.

Dr. Lénárd Béla a Sonor gyár igazgatójával, Karl Heinz Menzel-el

Az egyedi gyártású dobfelszerelés külföldre vitele kellőn felcsigázta az érintett vámos és biztosító szakembereket mire a kalibrálás, a kiállítási tárgy és a műkincs között félúton megállt. Végül minden simán ment, odaértünk Frankfurtba.
A kiállítás öt napja egy végtelennek tűnő örömünnep volt. A Sonor cég a legnagyobb kiállító volt a 8-as pavilonban. Ennek a standnak a közepére került a Turbo, amely – mint utóbb kiderült – mindenkinek jót tett. 1990-ben látogatóként jártam először a Music Messe-n, ami már akkor magával ragadott. Álmomban nem gondoltam volna, hogy kilenc évvel később, mint kiállító képviselem majd barátom hangszerét és egy darabkát Magyarországból. Azzal, hogy ott álltam emellett a valóban látványos és dekoratív dobfelszerelés mellett, egyik pillanatról a másikra megváltozott minden.
A szervezők kérésére a hangszer felépítésével a berendező nap déli óráiban elkészültünk. A Turbonál hat német tévécsatorna forgatott, melynek eredményét már este láthattuk szállodai szobánkban. Olasz, német, holland, spanyol tévétársaságok, zenei lapszerkesztők, hangszergyárosok vettek körül, kérdezősködtek, címeket írtak, hírességek álltak sorba, hogy egy fényképre odaálljanak a dobhoz...
A vendégkönyv számtalan bejegyzése tanúsítja, hogy a látogatók véleménye szerint is az idei vásár szenzációja a Turbo Designer volt. Számtalan magyarbarát, üzletember fejezte ki gratulációját és jókívánságait.

A Turbo mögött a német sztárdobos: PAT COX

Mindent összegezve a Turbo sikerén túl ez a vásár nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Kármán Sándor barátom koncertszervező és dobgyűjtő munkáját is megismerjék. Rágondolni is rossz, hogy ha a takarítónő nem hagyja a földön a kis füzetet, Csipkerózsikának meddig kellett volna még aludnia.
Külön köszönet illeti a Sonor céget azért a megkülönböztetett figyelemért és gondoskodásért, melyben kétfős csapatunkat és a hangszert részesítették.
Végül egy idézet Karl Heinz Menzel vendégkönyvet záró bejegyzéséből:
„A Turbo Designer akkora látogatottságot és sikert hozott SONOR idei kiállításának, mely a legmerészebb álmainkat is felülmúlta...”

1967-ben ültem először dobok mögé, a 70-es évek elejétől már bejáratos voltam a budapesti dobkészítő műhelyekbe, de gyűjteni csak 1992-től kezdtem a tánczenében és a jazz-ben használatos dobfelszereléseket.
Szerettem volna visszamenni az időben addig a pillanatig, amikor a menetelő katonazenekar külön-külön játékosok által kezelt ütőhangszereit egyetlen készletbe csoportosítják és elnevezik dobfelszerelésnek. A nagydob lekerül a földre, amit a jobb lábhoz rendelt pedállal ütnek meg, az összeütős cintányéroknak készül egy rugós emeltyű szerkezet, melyet a bal láb mozgat, a pergődobot pedig egy stabil állványra helyezik. A játékost leültetik egy székre és megszületik a mindkét kezét és mindkét lábát függetlenül használó jazzdobos fogalma.
Az Amerikából Európába, így Magyarországra is átszivárgó könnyűzene és jazz aranykora a 20-as, 30-as évekre tehető. Ezekben az időkben Budapest híres mulatói nemcsak egyenértékűek voltak párizsi, berlini vagy londoni társaikkal, de a zenészeket és az artistákat is cserélték egymás között. Sok zenekar alakult, nagyszámú közönség látogatta a koncerteket és fellendült a hangszeripar is. Ahogy érdeklődésem idővel a dobkészítés irányába fordult, legsürgetőbb feladatomnak a hazai műhelyek még nyomokban fellelhető emlékeinek összegyűjtését és rendszerezését láttam.

A magyar dobkészítés elmúlt száz évét három korszakra csoportosítom:
I. rész - A két világháború közötti időszak 1914 – 1945
Stowasser, Reményi, Mogyorossy, Wagner, Sternberg

Dubán, Medveczky, Kozmosz, Finkey
III. rész - A rendszerváltás után (legújabb kor) 1989–napjainkig
Gustavito, Angeldrums, Pávolics, Kármán


Hangszergyáros, született 1845-ben Graslitzban (Csehország), hol atyja üzletében művelte ki magát, a hangszeripar különféle technikai ágaiban. Hosszabb vándorlásai után 1867-bern rokona, Stowasser Ferenc meghívására Budapestet telepedett le, majd gazdag szakismeretével üzletének vezetését is átvette.
1879-ra a katonai zenekarok legkeresettebb szállítója lett, később a császári és királyi udvari hangszergyárosi címmel is kitűntették. A Stowasser cég az ezredéves országos kiállítás alkalmával is feltűnt versenyen kívüli, előkelő kiállításával, melyet a zsűri aranyéremmel jutalmazott.
Üzlete legfőképpen a réz- és fafúvó, valamint az ütőhangszerek előállítása terén szerzett magának érdemeket.

Stowasser Hangszerpalota

A Stowasser dobok ezüstözött jelvénye

Budapest, VI. Király u. 58-60.
A céget a három Reményi: Mihály, László és Zoltán vezették. Palettájuk vonós, pengetős fa- és rézfúvós, ütős hangszereket éppúgy kínált, mint tangóharmonikákat, citerákat vagy gramofonokat. Ezek egy része külföldi behozatalból, másik részük saját gyártásból vagy külső beszállítóktól származott.
Korabeli katalógusuk ütőhangszereket kínáló oldalain nagydobok, pergődobok, csörgődobok, cintányérok, lábgépek szerepeltek. Természetesen komplett jazzdob felszerelést is árultak 28”-os nagydobbal – a tetején békasorral – réztestű pergővel és szegelt kínai tom-tom dobokkal. Lehetőleg minden apró hangszert a nagydob tetejére szerelt sínre erősítettek, mert a korábban e célra használt fakarikák már nem bírtak el további terheket.
A cég úgy virágzott, hogy amikor Reményi Mihály úr fogadott lánya férjhez ment, 100 zongorát és egy ötemeletes bérházat kapott nászajándékba a nevelőapjától.
Végül egy idézet a cég 1928-as katalógusából az elismerő nyilatkozatok közül:
„Tekintetes Reményi Mihály úrnak Budapest. Tisztelettel értesítem, hogy dr. József Ferenc Kir. Herceg úr őfensége Önnek a Kamarai Szállító címet adományozni méltóztatott.
Bolza Rudolf gróf
kamarai elöljáró”

A dobok belsejébe villanyégőket szereltek, hogy a bezárt hő az állatbőröket párás időben is feszesen tartsa. A frontbőrre festett kivilágított kép igazi attrakció volt a táncterem színpadán.

Reményi dobfelszerelés Dobmúzeum – Cegléd

Ez az 1892-ben alapított cég számtalan találmánnyal ás világszabadalommal rendelkezett a hangszergyártás területén. Leventék, cserkészek, a főváros iskolái és zeneakadémiái, több színházi, katonai és polgári zenekar, valamint a tűzoltótestületek szállítója. Híresek voltak vonós hangszerei cimbalmai és dobfelszerelései. Budapest leghíresebb szórakozóhelye a legendás Arizona mulató is egy Mogyorossy dobfelszerelést használt az 1930-1940-es években.
A 28”-os nagydob körül sárgaréz konzol található, dobasztallal, békasorral és két hattyúnyak cintányértartóval.

Levélpapír díszes fejléce

Mogyorossy dobfelszerelés Dobmúzeum – Cegléd 00

Kárpáti Hotklein József 1911-1987

Üzletük Budapesten, a József krt. 15. sz. alatt volt található. Kínálatában a vonósok, fa- és rézfúvósok, gramofonok, tangó- és szájharmonikák, cimbalmok, harmóniumok, ütőhangszerek szerepeltek, Sok beszállítóval dolgozott. Jazzdob felszereléseinek egy részét Medveczky Antal műhelye szállította, melyet saját jelvényével látott el. Készültek dobok katonai bandériumoknak, szimfonikus zenekaroknak, cserkészeknek és kisbíróknak. Képes hangszer-főárjegyzékük tanúsága szerint a hegedűlakkozástól a dobbőrözésen át a gramofonrugó behelyezéséig mindennemű javítással és szolgáltatással foglalkoztak.

Wagner dobfelszerelés Dobmúzeum – Cegléd

Fuhrmann Ágnes - Jávori Vilmos édesanyja - volt az első női dobos Budapesten a 30-as években

Budapest VII. Rákóczi út 60.
A XX. század fordulóján a budapesti polgárság körében mindinkább divattá vált a zenével való foglalkozás és a jómódú szalonokban házi zenekarok alakultak. 1912-ben Sternbergék úgy döntöttek, hogy az 1884 óta a Kerepesi úton működő kereskedésük helyett az új vevőkör számára egy másik helyen elegáns üzletet nyitnak. A Rákóczi út 60. szám alatt egy háromemeletes székházat építettek, melynek földszintjén működött a hangszerüzlet és a bemutatóterem, első és második emeleti, udvarra néző helyiségei műhelyek voltak, utcafronti lakásaiban pedig a családtagok laktak. A cég nagyszerű üzletpolitikájának és reklámstratégiájának köszönhetően páratlan karriert futott be.
Grúber János hangszerkészítő, egykori alkalmazott meséli:
„Sternbergék nyolcan voltak testvérek. A Rákóczi úti gyárat Feri, Rezső és Béla vezették, Feri volt a főnök. Az első emeleten öt szobát műhellyé alakítottak. Itt készültek a zongorák, fafúvósok, gramofonok, dobok és bendzsók. Az üzlet a földszinten volt három női és három férfi eladóval. Havonta megjelent százoldalas képes hangszerjegyzékük a Sternberg híradó, amit futárok vittek a vevőkör címeire.”
A dobmúzeum könyvtárában található 1935. januári szám például 29 oldalon át foglalkozik a jazzdobos hangszereivel. A tengerentúlról Leedy és Ludwig, Angliából Premier dobokat, Kínából főleg cintányérokat, szegelt tom-tom-okat és békákat hoztak be.

Szinte mindent leutánoztak – mesteri tökéllyel – hazai gyártásban, és saját márkanévvel hozták forgalomba.

Számoló cédulájuk díszes hátoldala

Weisz József (Api) 1910-1945

Az 1935-ös Sternberg Híradó dobfelszereléseket kínáló oldala

Sternberg lábgép - Az amerikai Leedy „Fraser” pedál pontos másolata volt

Sternberg „Standard” dobfelszerelés Dobmúzeum - Cegléd

Dubán Dezső (1921-1993) Mezőtúron született és már kis gyermekként érdeklődött a zeneszerszámok iránt. Tanítási idő után családi házuk palásán fúrt, faragott és különféle faanyagokból próbált hegedűket készíteni. Kézügyességét és a szerszámok szeretetét valószínűleg édesapjától örökölte, aki kiváló szakember volt a vasipar területén.
Amikor negyedik hegedűjével is elkészült, elhatározta, hogy felmegy Budapestre szerencsét próbálni. Hátizsákjába berakta hegedűit és édesapjával együtt felkerekeztek a fővárosba. Betértek a Mogyorossy Hangszergyár Rákóczi úti üzletébe hegedűhúr vásárlás ürügyén. A kasszában ülő egyik Mogyorossy fiú meglátta a hátán lévő hegedűt és megkérdezte tőle, hogy ezt hol vette? Mire azt felelte, hogy ezt ő készítette! Körbenézték a hegedűt és megkérdezték, hogy akarna-e náluk szakmát tanulni? Erre ő boldogan igent mondott! Így került ő a Mogyorossy céghez, ahol előbb inas, majd segéd végül cégvezető helyettes lett. A tulajdonosok ügyességéért és szorgalmáért cserébe mindennel segítették. Ezzel egy időben barátaival zenekart alapított. melyben ő nagybőgőn játszott.
Kitört a háború, a cég épületét lebombázták, ami ezután meg is szűnt. A háború után Dubán úr saját üzlettel próbálkozott, melyben még csak kereskedéssel és javításokkal foglalkoztak. 1946-tól Feller Sándorral közösen nyitották meg a József körúti 38-ban a Dubán-Feller Hangszerszalont, mely a kor zenei ízlésének megfelelően jórészt tangóharmonikákat árult. 1952-53-ban, amikor a maszek világot „fel akarták számolni”, egy rövid időre kénytelen volt bevonulni az Állami Hangszerkészítő Vállalathoz. Ennyi idő múltán Dubán úr már sok hangszer tündöklésének és bukásának volt tanúja és végiggondolta, vajon melyik lehet az, ami nem megy ki a divatból és hosszútávon megélhetést biztosít – végülis a dobkészítés mellett döntött.
1958-ban új üzletet nyitott a József körút 21. szám alatt és elkezdte saját nevével fémjelzett dobjainak a készítését, de – ahogy mondta – legalább három évnek el kellett telnie, mire minden a helyére került.
A dobkészítéshez sokféle szerszámozottság és szakmai háttér szükséges, ezért bedolgozókat is alkalmaz. A dobtesteket Dubán úr egy zongora-asztalossal közösen készíti. A fém szelvények réz vagy alumínium öntéssel, a pergőtestek fémnyomással készülnek. A forgácsolást többnyire helyben, a testek festését-lakkozását és a galvanizálást (krómozást) külső cégekkel végeztetik. A megrendelők skálája a lakodalmas zenészektől az országos ismertségű sztár dobosokig terjed. 1968-ban elkészíti az amerikai Ludwig Classic széria magyar megfelelőjét Dubán Super néven, melyet a legismertebb hazai jazzdobos-tanár, Kovács Gyula éveken át népszerűsít virtuóz játékával. 1968-tól három éven át komplett szerelések készülnek angol megrendelésre. Több saját újítást is használ anélkül, hogy szabadalmaztatná őket. A dupla falú test alkalmazásával megelőzi pl. a Premier rezonátort. A csavarházak menetes betétjét (kapszlit) az egyik felerősítő csavarral fogja meg, feleslegessé téve ezzel a rugókat.
Fia, ifj. Dubán Dezső is a dobkészítő foglalkozást választja. Mivel általános hangszerkészítő képzést tanítanak, a vizsgáztató bizottság nem is tudja mivel összehasonlítani vizsgadolgozatát, hiszen 1976-ban övé az első ilyen dob témakörben!
Három év elteltével már szinte mindent ő csinál a műhelyben, főleg a fém részeket és az esztergályos munkákat. Idősebb Dubán úr betegsége miatt 1989-től már nem jár be dolgozni. Fia emlékei szerint 1993-ban rakta össze az utolsó olyan dobfelszerelést, aminek még minden porcikája eredeti Dubán volt. A cég 35 éves fennállása alatt kb. 800 dobfelszerelés készül. Ezek szinte mindegyike rendelt darab, egyedi méretekkel és színekben, ezért nem lehet két egyformát találni.
1995-től áttér a hangszerkereskedésre. 2005-ben még csinált vagy tíz pergődobot Dubán fatestekre, szép bevonatokkal és idegen szerelvényekkel, amik annak ellenére, hogy jól sikerültek, nem lett folyatásuk. Dubán úr ma Budapest legnagyobb dob üzlete, a Tam-Tam Dobcentrum társtulajdonosa. Talán az utolsó dobkereskedők egyike, aki egy hibás darabra nem mondja azt, hogy azonnal dobják el és vegyenek helyette újat, hanem hátramegy a műhelyébe és megpróbálja megjavítani.
A dobos társadalom számára végzett több évtizedes megbízható háttérmunkája elismeréséül 2015-ben elnyeri az Arany Dobverő díjat.

A Dubán-Feller Hangszerszalon kézzel festett plakátja

Az első szerelések egyike 1958-ból

Részlet a József körúti műhely-üzlet belsejéből

Dubán dobfelszerelés Dobmúzeum – Cegléd

Egy Dubán Super szerelés a 60-as évek végéről Dobmúzeum – Cegléd

A kúpos testeket Dubán úr Baló István dobos ötlete nyomán készítette el a 80-as években

Kovács Gyula (jazzdobos, tanár) 1929-1992

Medveczky Antalné (1923-2011) Ausztriában született. Édesanyja osztrák, édesapja magyar ember volt. Családja a 30-as évek végén Magyarországra költözött. semmit sem tudott magyarul, és mivel egy kicsi faluban laktak, az első szavakat olyan tájszólással tanulta meg, hogy azt hitték németül beszél. Szülei segítették abban, hogy Budapestre kerüljön és szakmát tanuljon. A kalapos szakmát választotta, amit a háború kitöréséig gyakorolt is.
A háború alatt senkinek nem kellett a kalap, de pénzt kellet keresni, ezért egy vasgyárban helyezkedett el. Ahogy 1946-ban összeismerkedett a férjével, attól kezdve már a dobokról szólt a történet. Medveczky Antal (1907-1959) finommechanikai műszerész szakmát tanult, majd 1935-36-ban egy budapesti tánciskolában dobolt. Elégedetlen volt a kereskedelemben kapható pergődobokkal, ezért konstruált magának egyet. A próbálkozás olyan jól sikerült, hogy felkeltette a dobosok érdeklődését. Neki már 1942-től volt műhelye – egy fúvóshangszer készítő társával együtt – a Király utca 57. szám alatti ház földszintjén. Reményinek, Mogyorossynak, Sternbergnek és Wagnernek is dolgozott, akik az üzleteikben saját jelvényükkel ellátva árusították ezeket a dobokat. Televízió még nem volt, Amerika messze van, mindent maguknak kellett kitalálni. Sok olyan technikai megoldás született, aminek alapja egy nyugatot megjárt zenész által papírra vetett rajz volt.
Csepelen a Weisz Manfred gyárban helyezkedett el, nem volt katona. Amikor vége lett a háborúnak, rögtön elment megnézni, hogy megvan-e még a műhely? Szerencsére megvolt! Kinyitott és kapott egy év haladékot arra, hogy mestervizsgát tegyen. Az első emeleten laktak és ott készültek a dobok is. Mivel sem alattuk, sem felettük nem lakott senki, az esztergagép és a köszörű zaja nem zavarta a lakókat.

Medveczky Antal

Medveczky Antalné

Medveczky lábgép Golyóscsapágyas, két állítható rugóval ellátott precíziós műszer

1950-re minden kisiparosnak be kellett menni a szövetkezetbe. Ott ismerte meg a kitűnő kezdő műszerészt Farkas Jánost, aki hamarosan mellé szegődött.
A fatesteket én csináltam, meséli Farkas János (1924-) Az alapanyagot a fatelepről hoztuk, ami kezdetben bükk, később a kitűnő minőségű szovjet nyír lemez volt. Először csak egy 4 mm-es rétegelt lemezből voltak hajlítva, később én vezettem be a dupla (2x4) 8 mm vastag testeket. A nagydobnak, a tamoknak és a pergőnek megvoltak a kiterített palást méretei milliméter pontosan. Összefogtuk egy körnek, majd ráhúztunk két méteres vaskarikát. Utána benzinlámpával melegítettem, hogy a falemez „megszelídüljön”, és felvegye a tökéletes henger alakot. A találmányom lényege az volt, hogy a második (belső) réteg két darabból állt. Ezeket előre megszelídítettem lánggal. Az abroncsban ülő első réteg belsejét és a két félből álló második réteg külsejét beenyveztem, és a kettőt felülről beütöttem. Az ék alakú (ferde) vágás abban segített, hogy a második réteg befeszüljön, és maradéktalanul kitöltse a helyet. Hagyományos őrölt csontenyvet használtunk, amit mindig Medveczkyné főzött lekvár sűrűségűre egy rezsón. A megszáradt testeket azután kívül-belül megcsiszoltuk. Ez fárasztó művelet volt, amit egy idő után sikerült gépesíteni. A külső csiszolásnál a dobtest forgott, a belsőnél a dob állt és egy szerkezet forgott, ami belülről csiszolta.
Talán a bőröket leszorító fémkarikák készítése volt a legizgalmasabb. Kezdetben próbálkoztunk egyfajta fémnyomással, de az anyag gyakran elvékonyodott és kiszakadt. Másik módszerre tértünk át. Egy 45 mm széles, 1,2 mm vastag rézszalagból indultunk ki, amit egy pontos méretű karikává hegesztettünk össze. A hegesztési varratot simára eldolgoztuk, majd az abroncsot rászorítottuk egy speciális kalapáló sablonra. Minden fémkarika mérethez (6”-8”-10”-12”-13”-16”-18”) három fokozatból álló acél kalapáló sablon kellett. Az első megközelítés fakalapáccsal történt, a csavarok számára kialakított kitüremkedéseknél alakos kalapácsokat használtunk. A rézlemez rákalapálása az acél sablonra nagyon hangos művelet volt, ezért tanítottam be sógoromat (aki vidéken lakott), hogy ne én „harangozzak” itt a főváros közepén. Ügyesen és finoman kellett kalapálni, hogy ne maradjanak mély nyomok, mert az ütések helyeit utána csiszolással el kellett tüntetni!
A dobtestek oldalára szerelt csavarházak egyben a felszerelés díszei is voltak. A cég 43 éves fennállása alatt – igazodva a kor divatjához – négyszer tervezte át ezt a kis szerelvényt. Valamennyi alkatrész homokmintába történő réz öntéssel készült. Ezeket azután a formából kivéve, satuba fogva egyenként kellett tűreszelővel megsimogatni, melynek végeredményeként valamennyi fémszerelvény kidolgozása egy vizsgaremeknek is beillett volna.
Kezdetben minden alkatrész sárgarézből készült. Nem volt krómozás, hanem a tükörfényesre polírozott réz felületeket oxidálódás (barnulás) ellen belakkozták. Medveczky újítás volt az úgynevezett aranylakkozás is, melynél a nitrolakk-selakk keverékbe púder finomságú aranyport szórtak és finom ecsettel vitték fel a felületre.
Ha mai fejjel visszagondolok rá – emlékezik Farkas János úr – a dobkészítés ilyen lelkiismeretesen nem volt egy nagy üzlet. Mi mindig túldolgoztunk egy munkán. Rá nem fizettünk, de az igazi haszon a hangszerrel együtt a zenészé lett.
A dobok készítése 1985-ben véget ért, amikor már az egyedi gyártás a rengeteg élőmunka ráfordítása miatt gazdaságtalanná vált a tömegtermeléssel szemben. Lezárult a Medveczky dobok korszaka, ami sajátos módon úgy tudott sikert aratni 43 éven át, hogy névadója csak a cége első 17 évét érhette meg. Megmaradt azonban a dobosok és a gyűjtők örömére néhány kitűnő hangszer, melyek ma is a lelkiismeretes és gondos munka üzenetét hordozzák!

A csavarházak formája követte az aktuális divatot

Artdeco hangulatú csavarház(baba)

Medveczky „arany” dobfelszerelés Dobmúzeum – Cegléd

Becsavarós lábú állvány garnitúra

A dobtest belső rétege két fél darabból készült

Beamter Jenő (Bubi) 1912-1984

A karikákat rákalapálták egy acél sablonra

Bányay Lajos (1921-2002) jazzdobos, tanár

Bányay Lajos dobfelszerelése Dobmúzeum - Cegléd Készült 1947-ben, Medveczky Antal Király utcai műhelyében

1951. október 5-én néhány lelkes hangszerkészítő és rokonszakmában dolgozó kisiparos elhatározásából megalakult a MINŐSÉGI HANGSZERKÉSZÍTŐ ÉS JAVÍTÓ SZÖVETKEZET. Ez a szövetkezet gyártott rézfúvós hangszereket, dobokat, cintányérokat, cimbalmokat, hangszerhúrokat, hangszertartozékokat, de foglalkozott mindenféle hangszer javításával is. Az ötvenes évek elején készültek a Kreisz dinasztia kezei alatt a saját fejlesztésű tekerős üstdobok, majd az ötvenes évek végén tervezte Rózsa Gyula az első magyar pedálos üstdob párt, mely összesen tíz példányban készült. 1963. január elején a cég vezetése úgy döntött, hogy a Művészi Kézműves Vállalat által felajánlott – komoly rendelés állománnyal bíró dobkészítő kapacitást – mint profilt átveszi. A dobkészítés két területre oszlott, a dobokra és az állványokra.
A dobkészítő részleg vezetését Szabó Istvánra bízták. Ehhez megkapta a szövetkezet asztalosműhelyét és famunkákban jártas kiváló szakembereket.
A dobokat igen széles skálán készítették. Készültek zsinóros katonai dobok, átmenő pálcás parádé dobok, községi (kisbíró) dobok, úttörő dobok, zenekari kis- és nagydobok és persze modern dobfelszerelések. A dobtestek felületét festették vagy műbőrrel vonták be, a dobfelszereléseket különféle színű gyöngyház és csillám celluloid lemezekkel borították.
A fém szerelvények készítésének koordinálását Kaldenekker József orvosi műszerész vezette. A részlegen belül több esztergályos, fémnyomó, lakatos és présmunkás dolgozott. Ők készítették a kétféle lábgépet, a kétféle lábcsinállványt a kisdobállványt, a cintányérállványokat, a kolompokat, a tamtartókat, a csavarházakat, a kulcsokat és a körmöket. A fém részek bevonásához tartozott egy galvanizáló műhely is, hiszen az összes csiszolás, nikkelezés, krómozás és polírozás ott készült.
Az itt gyártott dobok teljes mértékben szovjet exportra készültek „Kozmosz” márkanévvel, ahol igen modern és korszerű hangszereknek számítottak, előjegyzésre lehetett vásárolni előleg befizetése mellett és évekig kellett várni rá.
A fő profil a hagyományos TÁNCZENEKARI dobfelszerelés volt, mely hat dobból állt. Egy 22”-os nagydobból, egy 14”-os pergődobból, egy 14” és egy 16”-os állótamból és egy pár bongóból (6”-8”), mely a nagydobra volt erősítve. Valamennyi dobot állatbőrrel szerelték és belső tompítókkal (dampfer) látták el.
A szereléshez tartozott még 1 db lábcsinállvány, 1 pár 14”-os fémnyomott réztányérral, 1 db cintányérállvány, 1 db 20”-os kísérő cintányérral, 1 db kisdobállvány és 1 db lábgép. Ebből a modellből évi 650 garnitúra készült.
A hagyományos dobfelszerelések mellett – figyelve a korabeli prospektusokat – igyekeztek új modelleket kihozni a piacra. Így készült az akkori Twist pergődob,. amely 6,5 cm széles (piccolo) testtel rendelkezett, de már Everplay plastic bőrrel és spirálos húrral volt szerelve. Készletbe rendezett változatához a TWIST dobgarnitúrához pergőállvány, szerelt cintányérállvány, fadob és kolomp is tartozott. Állva játszottak rajta.
Ezt követte a COCKTAIL dobfelszerelés, amely 16”-os állótamból, annak egyik oldalára szerelt – a kisdobállványon lévő – twist pergőből, másik oldalára szerelt cintányérállványból, és egy azon lévő 18”-os tányérból állt. A szereléshez tartozott egy úgynevezett alulütős lábgép, mely a tam alsó bőrét ütve nagydobként funkcionált. Tartozék volt még a fadob és a kolomp is.
ELIT névre keresztelt dobfelszerelésük egy 18”-os nagydob közepére erősített kisdobállványból állt, rajta egy Twist pergővel, a nagydobhoz tartozott még egy pedál, egy cintányérállvány tányérral, fadob és kolomp.
A dobrészleg 45 fővel 1963-1967-ig működött intenzíven. 1966-tól az Állami Hangszerkereskedelem elkezdte importálni az akkor modernnek számító csehszlovák Amati és német Tacton, Trowa dobfelszereléseket, melyeknek jó árfekvése, korszerű kivitele kiszorította a piacról az addigra elavult hazai termékeket.

Szabó István (1938-2006) aranykoszorús hangszerész mester

Twist pergő 14” x 2,5” Dobmúzeum – Cegléd

Tánczenekari dobfelszerelés

ELIT jazzdob felszerelés Dobmúzeum – Cegléd

„STANDARD” lábgép

„ELIT” lábgép

TWIST dobgarnitúra

COCKTAIL dobgarnitúra

Budapest, Péterffy Sándor u.

Finkey úr állandó látogatója volt a Medveczky műhelynek, így amikor Medveczkyék 1985-ben befejezték tevékenységüket, ő folytatta a hangszerkészítést. Jó érzékkel választotta a két akkori legdivatosabb irányt: akusztikus dobokból a japán Tama dobokra hasonlítót és elektromos dobokból az angol Simmons-ra hajazót.

Talán a kor szellemének megfelelő dobszintetizátorok valamivel sikeresebbek voltak, de komoly munka és szerszámozottság állt minden mögött. Finkey úr nyugdíjba vonult, az olcsó távol-keleti hangszerek miatt a gyártás már nem volt kifizetődő, de két fia ma is hangszerkereskedéssel foglalkozik. Akusztikus dobot sajnos nem, de egy ötpados citromsárga elektromos dobot aggyal, állványokkal együtt sikerült a dobmúzeumnak szereznie, így a magyar hangszergyártásnak ezen időszaka sem tűnik el szem elől.

Akusztikus dob

Elektromos dob

A Gustavito Percussion 1996-tól kezdett dobokat, dobszereléseket gyártani, Gustavito Custom Drums néven, kizárólag megrendelésre. A műhely vezetője és fejlesztője Perger István Guszty, aki maga is ütőhangszeresként zenél.
A technológia alapját a Dubán dobok elkészítési módja adta, melynek továbbfejlesztéséhez ifj. Dubán Dezső személyesen adott engedélyt. A dobok 1mm-es nyírlemezekből készülnek, a dobtest belseje felé irányuló rétegeléssel, a megrendelő kérése szerint 3, 6 vagy 9 mm-es vastagságban. Az első generációs sablonok még vas profilból készültek, ezért nem volt pontos kör formájuk, de rövid idő után elkészültek a második, később pedig a harmadik generációs sablonok, amelyek már CNC maróval lettek kialakítva, így tökéletesen körkörösek.
A gyártás folyamata is sokat változott az évek során. Külön műhelybe került a festő részleg, így minőségi ugrás következett be a 2000-es évek elejétől. A megrendelők igénye szerint lehetőség nyílt a fade, burst, sparkl festésre, de egyedi airbrush technológiával akár arcképek is felkerülhetnek a dobtestre.
Egy speciális technológia alkalmazásával a nyír dobtestet egzotikus fafurnérral borítjuk, így olyan különleges erezetű fákból is készülhet külső borítás, amiből egyébként nem készítenek dobot. A legújabb fejlesztésnek köszönhetően a megrendelő kívánságára már juhart, diót, bükköt, tölgyet, mahagónit és más fafajtákat is felhasználunk a dobtestek építéséhez.
2009-ben egy új profillal bővült a Gustavito Custom Drums kínálata. Piacra kerültek az acryl dobok. A kemény, öntött acrylból készülő testek hangja egyedi, homogén, a fatestekhez képest fényesebb, kevesebb felharmonikus zengéssel. Mivel a testek átlátszóak - rendelésre akár színesek is -, különleges színpadi látványt biztosítanak. A víztiszta anyagból készült dobok olyan színűvé „válnak”, amilyen színnel megvilágítják azokat, így show-elemnek is kitűnőek.
A Gustavito másik profilja a népi és hagyományőrző dobok készítése, amelyeket a kezdetektől fogva gyártanak. A moldvai dobok, tapanok, több méretben és többféle kivitelben is készülnek, a kecskebőröstől a műanyag bőrösig, a fatestűtől az acryl testűig.
A hagyományőrző dobok is sokfajta méretben és kivitelben készülnek. A teljesen autentikus, eredeti terv vagy rajz alapján készülő dobok múzeumokba, várakba, kiállító termekbe kerülnek, a modernizált változatok pedig hagyományőrző csapatoknál, de akár reneszánsz éttermekben is találhatók.
A műhelyben folyamatosak a javítások is. Sérült dobtestek, kávák, állványok javítására, valamint kongák, bongók, jembék és egyéb állatbőrös hangszerek bőrcseréjére nap mint nap sor kerül.
A sort két javíthatatlan álmodozó zárja. Ők nem dobkészítők, de mindketten amatőr dobosok és formatervezők, akik életük egy ihletett pillanatában kigondoltak valami izgalmasat. Így születtek meg 1995-ben a Turbo Designer, majd 2001-ben a Hydra névre keresztelt kísérleti modellek, melyek egyedik megoldásai osztatlan szakmai sikereket arattak.

Egyedi elképzelés szerint készített, carbonfóliával bevont dobfelszerelés

Borlai Gergő (1978-) kedvenc acryl dobja mögött

Szensei Verő Sándor a 60”-os HIRA DAIKO dobbal

Pávolics Péter formatervező művész 2001-ben diploma munkájaként egy sajátos műszaki megoldást tervezett a dobfelszerelés köré.
Tudta, hogy egy dobosnak legtöbb problémája a sok állvány összerakásával és beállításával van. Ezért egy flexibilis, könnyen szerelhető, szállítható, egyedi megjelenésű állványrendszert dolgozott ki, melynek elemei úgy csukhatók a nagydob köré, mint egy pók lábai.
Az ily módon felvasalt nagydobra került két felsőtamtartó, két cintányérállvány, egy pergőállvány és egy lábcsinállvány, mely kihajtogatva és a játékos méreteihez állítva pillanatok alatt üzemkész.

Az extrém dob ötletét 1994-ben egy Harley Davidson motor műszaki luxuskivitele indította el. A német Sonor dobcég támogatta a modellkísérletet „Designer” szériájuk egyes fém szerelvényeivel. Így a felpörgetett kivitel a „Turbo Designer” nevet kapta.
A tervezés elképzelésének középpontja a játékos. A hangszer méretezése az ülő ember élettani és fizikai sajátosságait vette figyelembe. Az üléstől indul a „V” alakúalváz (1), melynek nyitható szárai követik a két láb vonalát. Ezekre épülnek a cső alakú nagydobok (2) kissé megemelve, hogy a lábgép a közepükre tudjon ütni. Az alváz szögnyílását az alaplap (3) fixálja. Ezen a perforált lemezem rögzíthetők a pedálok (4,10,16). Az alaplaphoz kapcsolódik a központi oszlop (5), mely több feladatot is ellát. Felső furatából induló vízszintes csőhíd (6) valamennyi cintányérállvány (7) hordozója. Két menetes rúdján bárhol rögzíthetjük azokat a prizmákat, melyek a pergődobot (8) hordozó állványt (9) tartják. Két függőleges tubusába derékszögű karok illeszkednek (10). Ezekhez bilincseljük a lábcinállványt (11), a 4 hosszú felsőtamot (12-13-14-15) és az állótamként használt Roto-tom-ot (16) is.
A „V” alakú alváz szárai egy központi forgóagyból indulnak ki. Ez biztosítja, hogy szállításkor az alváz csövek és a szék egymásba csukhatók legyenek. A szék (17) az alvázból egyszerűen kihajtható, helyzetét ívelt támaszok rögzítik. Bőrbevonatú ülőfelületének magassága csavarmenetes orsó segítségével változtatható. Az ülés mögött kapott helyet a dobverő tartó (18). A 12 réz tubus 6 pár dobverő elhelyezését teszi lehetővé. Az alváz nyitott szárait – nagydobok elején – egy bajusz alakú homlokcső (19) köti össze. Ide érkezik a cintányér állványokat tartó csőhíd (6) és ehhez van rögzítve az a kolomp is, melyet egy kerékpárlánccal meghosszabbított lábgép (20) üt meg. Valamennyi cső 38 mm átmérőjű, így az összes rögzítés a rack szisztémában megszokott bilincsekkel történik.

A hangszer 1999-ben sikerrel szerepelt a Frankfurti Zenei Vásár Sonor dobokat bemutató kiállítási standján

Angyal Zoltán mindent tud a fáról, ami egy asztalosmesternek nélkülözhetetlen. Ő azonban másként gondolkodik, mint a többiek. Született forradalmár, aki látja a fa lelkét és a hangszerkészítés folyamatáról saját véleménye van. 2012-ben kezdett el dobokat készíteni borbányai műhelyében.
A brazil wengétől a japán akácig több mint húszféle fából dolgozik. A kitermelt fák nedvességtartama esős időben 60-80% is lehet, melyeket felvágás után 2-3 hónapig szabad levegőn, majd mesterségesen szárít. Felhasználás előtt a nedvességtartalom max. 8% maradhat. A műszárítás folyamata sem gyorsítható, mert fennáll a veszély, hogy beomlik a sejtfal és a készülő hangszertest „süket” lesz.
A hangszernek kiválasztott fa adott rezgéshullámai az irányadók. Dobtestjeinek lényege a fa kockákból ragasztott ún. szegmenses technológia. Egy körgyűrű tíz szegmensből készül, idegencsap alkalmazása nélkül. A ragasztóprés 1400 Nm-es szorítóerővel egyesíti az elemeket 24 órán át. Azért, hogy a fa száradásával sem csökkenjen a szorítóerő, a zsugorodást rugóacélok követik. Az alkalmazott ragasztóanyag bediffundál a fa kapillárisaiba, ezáltal a ragasztás olyan erős lesz, mint egy hegesztés.
Egy pergő test magassága 15-20 cm (6”-8”) között van. Ez három gyűrűből készül. Középen egy széles – erre kerülnek a csavarházak – alul-felül egy-egy keskeny. A körgyűrűket fél szegmenssel elfordítva ún. téglakötéssel ragasztják egymáshoz. A szegmensek anyagának megválasztásával tudja befolyásolni a dobok hangképét, hogy megütéskor az úgynevezett hangrobbanás a testen belül hol következzen be.
Máris több – a hangszer működését megreformáló újítás tulajdonosa. Ide tartozik többek között a szegmenses technológia, a gyorsan cserélhető (bajonettzáras) káva, a lejtős fordulású váltó, a csavarházak dobtestre illesztése és számos – ma már az egész világra levédett eredeti ötlet.
Nemrég költöztek át egy 600 m2 alapterületű háromszintes egykori malomépületbe. Itt kapott helyet a műhely, a raktár, a bemutatóterem és folyamatban van a stúdió, a koncertterem és az apartmanok kialakítása. Társa, Horváth Róbert dobosként és üzletemberként egyaránt menedzseli a vállalkozásukat. A minőségről csak annyit, hogy hangszereik akár a Los Angeles-i Namm Show, a Frankfurti Musik Messe, a Chicago-i Drum Show vagy a London Drum Show vendégei voltak, valamennyi kiállításon az utolsó darabig eladták magukat.

Angyal Zoltán dobkészítő

A ceglédi dobmúzeum nemcsak hangszereket, de kép- és hangfelvételeket, dokumentumokat is gyűjt a dobolás múltjáról és jelenéről. A házikönyvtárban híres dobosok fotói mellett újságcikkek, életrajzi leírások és sztorik is találhatók, melyek segítségével a múzeum tárgyai életre kelthetők. Talán mosolyt fakaszt, ha 55 évesen bármilyen témában rajongónak merem nevezni magam, de ha Buddy Rich játékáról van szó, mégis ez a helyes kifejezés. Hallottunk róla, hogy nagytermészetű zenész volt, és sokszor alig elviselhető kolléga, vagy, ahogy ezt mondani szokták: zseni és őrült egy személyben. Az alábbi cikket a Down Beat amerikai jazz szaklapból ollóztam, ami zenésztársai segítségével keresi a választ Rich összetett személyiségére.

"Mi folyik itt? Azt hiszitek, hogy én fogok egyedül dolgozni, amíg ti ücsörögtök és füves cigit szívtok? Mit gondoltok, milyen francos zenekarral dolgoztok együtt, ti rohadékok! Csukd be azt a szar ajtót! Ez lenne a trombita szekció? Ugye, csak vicceltek velem? Hogy meritek magatokat profinak nevezni? Seggfejek vagytok, és úgy játszotok, mint a gyerekek..."
Ezt, és másik hat ilyen kirohanást vett fel kazettára Richtől 1982-83-ban egy éber háttérzongorista, aki felismerte a kulisszatörténetek értékét. Az elmúlt húsz évben másolatok jártak körbe zenészek és rajongók között, majd "seinfeld" néven, vicces képregény formában, 12 oldalra tömörítve lejegyezték mindezt, ami fényt derít egy bálványozott zenei karrier hétköznapjaira. Bár Rich viselkedése zenésztársaival szemben gyakran elérte a lerohanás szintjét, mégis volt benne valami, amiért minden érintett megbocsátotta ezt neki.
Antony Jackson 1973-ban csatlakozott a zenekarhoz, és első este ki is lett rúgva. Tipikus Rich–féle incidens volt. A zenekar egy Chicago melletti iskolában játszott, és be voltak osztva, hogy az iskolai jazz-zenekarral játszott kör után indulnak tovább. Amikor a tanuló basszusgitáros az utolsó pillanatban lebetegedett, a zenekar vezetője Jacksonhoz fordult, aki jóindulatúan elvállalta a feladatot. Rich kevésbé volt jóindulatú. Amikor a beosztásokat tanulták, rövid úton el lett távolítva, és vissza is küldte New Yorkba.
Az is jellemző volt, hogy Rich felismerte az előtte álló tehetségeket. 1974-ben szakított a big banddel, hogy a New York-i klubjában, a Buddy's Place-ben dolgozzon egy szextettel. Visszahívta Jacksont, és az nem kesergett a chicagói eseten, és nem tétovázott. "Elég hosszan játszottam együtt Buddyval, és tudtam: tulajdonképpen sohasem ejt semmiféle hibát. Soha nem lehetsz olyan jó, mint ő. Lehetetlen elérni a színvonalát. Emberek ilyen tehetséggel a többieket mindig kevésnek találják. Buddy Rich az egyedüli, aki teljesen felnőtt és kész a feladatra, egy géniusz. Ő egy Charlie Parker-féle vagy egy John Coltrane-figura volt. Szerencsések mind, akiknek volt bátorságuk vele játszani. A Buddyval való periódusom után minden tekintetben jobb voltam." – mondta Jackson.

Buddy 1917-ben született, 18 hónaposan elkezdett dobon játszani, és szüleivel turnézott Amerikában a varieté utolsó évéig. Semmi köze nem volt a jazz-hez, amíg partra nem szállt New Yorkban a '30-as évek végén. Első felvétele 1937 decemberében az Andrews Sisters-szel volt, ahol ő még mellékszereplő.

Már gyermekként ünnepelt dobos

1938-ban az 52' Street bandsszel csinál egy sorozatot, majd az év karácsonya hozza meg a nagy durranást: Rich Artie Shaw-hoz csatlakozik. "Soha azelőtt – de azóta se - tudott egy dobos olyan hirtelen megfordítani egy zenekart." – emlékezett vissza Shaw. "Két dolog volt nyilvánvaló Richről abban a pillanatban, ahogy megláttam: az, hogy nagy f..., és az, hogy nagyszerű dobos. Nem mondhatom, hogy a két dolog egymásnak szinonimája, de az ő esetében nagyon jól működött együtt. Clif Leeman (Rich elődje) jó dobos volt, de ő csak követte az előírásokat. Rich nem olvasta a dobkottát. Leült a zenekar elé három napig, és megtanulta a repertoárt.
Természetes volt. Iszonyatos energiával rendelkezett, nem lehetett visszatartani. Felrúgta a szabályokat, agresszíven viselkedett, leigázta magát és a zenekart is, de új érzelmeket hozott, és megváltoztatta a hangzást. Ha okot adtál neki, hogy tegyen valamit a zenéhez, akkor mindig említésre méltót csinált! Azok a körök, amiket hallasz Shaw rendkívüli Traffic Jam-jein, Richtől jönnek." Amikor Artie Shaw bandája szétment 1939-ben, Rich csatlakozott Tommy Dorsey-hoz. Dorsey, Rich és Frank Sinatra egy zenekarban temperamentumos főzetnek bizonyult. Rich látható volt két kiemelkedő musicalban a Dorsey banddel: Du Barry was a lady (1943) és Ship Ahoy (1943), amiben hawaii háborús dalokat játszottak és Eleanor Powell táncolt. A kapcsolat Dorsey-val is viharos volt, de kitartott a háború utáni évekig.
Második nagyobb zenekara 1947 tavaszától 1949 teléig működött. Terry Gibbs Good Vibes című könyvében egy egész fejezetet szentel az 1947-48-as Rich bandben töltött periódusára. "17 srác volt a zenekarban, és majd mindegyikük szenvedélybeteg. Közülük 12 narkós volt és legalább 3 alkoholista." Buddy erről semmit nem tudott kezdetben, mert ő tiszta volt. A zenekar 1950-ben feloszlott, és Rich újból szabadúszó lett.
Norman Granznek köszönhetően Buddy valamennyi fontos zenésszel játszott, vagy felvételt készített: partnere volt Charlie Parker, Dizzy Gillespie, Lester Young, Roy Eldridge, Count Basie, Oscar Peterson, Art Tatum, Max Roach, és még sokan mások. Az 1952-es híres dobpárbaj megszilárdította Rich hírnevét Krupa mellett.

Rich és Max Roach

Rich és Krupa

A '60-as években kis formációkban lépett fel Harry James mellett, ahol a legjobban fizetett háttérzenész volt, heti 1500 dolláros gázsival, de 1966-ban Rich belefáradt a háttérzenészkedésbe.
Nagyzenekar élére akart állni. A terv Stanley Kay segítségével állt össze. (Rich szerencsés volt, hogy egy ilyen tiszteletreméltó ember volt a menedzsere.) Abban az időben gyorsan halványultak el a zenekarok, de Richnek nagyon jól ment. 49 évesen már világhírű, és az egyik legünnepeltebb kortárs zenész.

1966-ban elkezdett gyakorolni egy csapat fiatal Las Vegas-i és Los Angeles-i játékossal és Steve Perlon baritonszaxofonossal. Sok zúgolódás volt a zenészek között. Sonny Payne beugrott, hogy meghallgasson egy próbát. Egy hagyományos, énekes-táncos vegasi show-t látott Richcsel. Nem jósolt neki hosszú jövőt.
Néhány héttel később Buddy Rich és zenekara a vegasi Alladinban kezdett a komikus Irwin Corey-vel. Eddigre Rich már legenda volt. A zenészek, - akik a dalait játszották – néhány kivétellel – egy másik generációból valók voltak. Buddy szerencsés volt, hogy megkapta ezeket a tehetséges fiatal srácokat, a feszültség mégis kezdettől fogva ott vibrált a levegőben. Kiabált velük, ha valaki akár csak két percet késett a próbáról. A zenekar két hét alatt összeomlott, majd még azon a nyáron átformálódott Sammy Davis Jr.-ral. A Davis-hakni után Rich új sikerlistákra tört be Oklandben és Vegasban. Ezután betelepedett Hollywood egyik átalakított rock-klubjába, a "The Chez"-be. Befejezte az éneklést és a táncolást, felmondott női énekesének, és a jazzre koncentrált. Hirtelen elkezdődött a hírverés, és a kritikusok is megjelentek. Az első Pacific Jazz lemezek meghozták a zenekar nemzetközi hírnevét.
Minden dolog közül a legérdekesebb – ami megkülönbözteti Buddyt a jazztörténelem többi alakjától -, hogy sikerült elindítania és fenntartania egy új zenekart, aminek bár soha nem volt egy "slágere" (mert Rich mély swing-múltja ellenállt a könnyű nosztalgiának), mégis két évtizedig a kortárs slágerlisták élén szerepelt. Valójában két zenekari összeállítás követte egymást:1966-1974-ig az elsőben Pat La Barbera tenorszaxofonozott, majd a második, amely a Buddy Rich Big Band Machine nevet viselte Marcus köré építve 1975-1987-ig. 1974-75 között még egy szextettet is vezetett Sal Nisticóval. Hogy mi az, amit ránk hagyott örökségül? Rich a régi típusú big bandet kiszorította egy új modellel, ami a mai napig példa a fiatal játékosok előtt.

Buddy Rich és a Big-Band Machine

Rich nem volt már fiatal, és ez sok feszültséget generált a zenekari tagokban, mivel ő a "régi iskolát" képviselte. Megtanulta, hogyan kell 16 srácot egy kis hatalommal összetartani. Buddy katonás beállítottságú háttérből érkezett. Sokszor volt végletes, de azt egyértelműen a tudomásodra hozta, hogy mit vár el tőled és a zenétől.
"Volt egy férfi, akit A. J. Kahn-nak hívtak" – emlékszik vissza Bobby Shew, a '60-as évek vezető trombitása a The Chez zenekarából – "Klinikai pszichológus volt, és nagyon szeretett a zenészek között lenni. Egyszer, amikor a The Chez turnéban voltunk, elhozott egy csomó pszichológust Los Angelesből. Demonstrálni akarta a kezdődő megalomániát, melynek figuráját szerinte Buddy testesítette meg. Richben néhányan a Napóleon-effektust vélték felfedezni az összes paranoiás árnyalattal. A zenekar Vancouverben volt, telt házak előtt játszottak. A nyitó esten Rich kisétált a dobogóra, lepillantott Steve Perlow-ra, és meglátta, hogy műszálas zoknit visel. Utána észrevette, hogy valaki máson zöld zokni van.
"Tudni akarom, hogy miért nem használja az előírt zoknit!?" Amikor Perlow azt merte válaszolni, hogy azért, mert az piszkos, Buddy ráförmedt: "Nem tudsz kimosni egy rohadt pár zoknit?" – ezután azt kérte, hogy A zenekar minden tagja húzza fel a nadrágszárát – zokniellenőrzésre. Ez mind a színpadon történt. Ekkor még egy hangot sem játszottunk. A hallgatóság nem tudta, mi folyik itt. Mindenkit kirúgott, aki nem viselte a zenekari zoknit, és csak ezután játszottuk le az első szettet. Az, hogy kirúgott, még nem jelentette azt, hogy kint voltál a zenekarból. Senki nem lett elűzve, akit "hamis" zoknival fogott el. Sokan gondoltuk azt Rich haragjáról, hogy a félelemkeltést vezetési eszköznek használja." – emlékszik vissza Shew.
1967-ben az egyik fellépés után könyörtelenül letámadta a zenekart. Befejezte, felmondott mindenkinek, majd ordítva: "és te, Shew, az öltözőmbe most !" A zenekar úgy nézett Shew-ra, mintha az utolsó útjára indulna. Azt szerették volna tudni, hogy mint fog vele Buddy csinálni. Shew is ezen gondolkodott, amíg Rich követte őt az öltöző felé. Rich becsapta mögötte az ajtót, megfordult és mosolygott: "Na, hogy csináltam?" – kérdezte Rich. "Te szemétláda" – kiáltott vissza a megdöbbent Shew. "Hallottam már jobbat is!". Saját számításai szerint Shew 22-szer volt kidobva, amíg a vég bekövetkezett San Diegóban. "Úgy veszekedtünk, mint a kutya meg a macska, de én szerettem vele játszani, és ő is örült, hogy a zenekarban voltam. Utána elmentünk és együtt vacsoráztunk. Az egyik dolognak semmi köze nem volt a másikhoz. Tíz alkalomból legalább kilencszer csak saját csalódottságát vezette le."
"Camp Pendletón mellett játszottunk a tengerészeti bázison, ahol Rich szolgált néhány hónapig a háború alatt. Az egyik éjjel egy volt kiképzője jött el meghallgatni a zenekart. Rich rámutatott, és tombolni kezdett. Olyan rossz hangulatba került, amilyenben még sohasem láttam. Hosszabb szóáradat után Rich elkezdett kötözködni velem, mire elegem lett, és azt mondtam neki : "Buddy! Miért nem hagyod a zenét nekünk, te meg csak dobolsz?"
Néhány riporter, akik hallották a szóváltást, elkezdtek kombinálni. Arra a gondolatra jutottak, hogy a dobosok, miután nem dallamvivő hangszeren játszanak, nem is "igazi" zenészek. A rosszabb az volt, hogy ezt még publikálták is. Rich Shew szemébe nézett, és csendesen azt mondta: "Kész, te befejezted." Ha férfi módjára jártam volna el, bemehettem volna az öltözőjébe és a képébe vághattam volna, hogy ő a legszemetebb modorú zenész ezen a világon, de a színpadon nem kellett volna visszafelelnem. Az én hibám volt."


Egy drámai incidens játszódott le az egész zenekar előtt, és lett felvéve az egyik "Buddy" szalagon. Dave Peneke Ausztráliából, Sydney-ből jött trombitálni és elhatározta, hogy szakállt növeszt. A zenekar egy buszon utazott, és Rich tekintetét néhány szakállas fiatal kollégája fogta meg az éjszakai járaton. Leckéztetni kezdte a srácokat, és követelte, hogy mindenki vágassa le a szakállát. "Ez a Buddy Rich zenekar, fiatal emberek, fiatal arcokkal! – Így akarom, hogy a zenekarom kinézzen!" Amikor Penekéhez ért, a trombitás azt mondta, hogy ő bizony nem vágatja le. "Nem te fogod megmondani, hogy mi lesz" – mondta Rich. "Én fogom megmondani!" Fenyegetőzött, hogy megállítja a buszt, és kirakja az út mellé.
Buddy hírnevével és korával, ha összeütközésbe került egy fiatallal, mindig olyan utat választott, hogy zenekarvezetői fölényét megőrizze. Bár Rich diktátorként viselkedett a buszon meglepő, hogy mekkora mozgásteret ajánlott fel a zenében. Sokan kívülről írtak számokat a zenekarnak: Bill Holman, Don Menza, Ernie Wilkins, John La Barbera, Mike Abene, Mike Maineri és mások. Ezek meghallgatása egyszerű volt. Rich kiült a próba alatt és dob nélkül vagy helyettessel eljátszatta a számot. Nem olvasott kottát. Soha nem gyakorolt egyéni részeket, darabokat. Ezek a részek néha "saját magukat" gyakorolták. A vezető motívumok egyenesen a dobhoz voltak kötve. Volt egy bizonyos technikája, ahogy megtörte az időt. Egy olyan srác, mint pl. Mel Lewis, ad mozgásteret, de Buddy intenzitásával örökké ott volt a vezető tányéron. Nem lehetett megnyújtani egy nyolcad hangot sem, szoros regiszterben kellett játszani vele.


Mell Tormé és Buddy Rich évekig említésre méltó páratlan páros voltak. Egy szellem és egy módszer, ösztönös és impulzív. Tormé mindig megpróbálta megérteni és analizálni Rich viselkedését. 1991-ben írt egy könyvet erről Traps: The Drum Wonder címmel. Tormé azonban jobb énekes volt, mint lélekbúvár. Természetileg Rich kistestvére volt, mindig húzták is érte. Rich megnézte Tormé előadását a Buddy's Place-ben a '70-es évek közepén. Az énekes egy lágy balladával zárta előadását. Amikor a leggyengédebb részhez ért, becsukta a szemét, a zene suttogott, a hallgatóság lélegzetvisszafojtva figyelt. Ekkor kezdett Rich a terem végéből ordibálni: "Fizetek!"
Egy másik alkalommal egy egész teremnyi nézőt hozatott, akik nem tapsoltak. Tormé halotti csendben sétált ki a színpadra. Ezzel még korántsem volt vége az ugratásoknak, amiket Torméval tett, mégis, a kistestvér egész életében tisztelte és szerette őt. Mindez visszavisz bennünket az eredeti kérdéshez, ami a Buddy-magnófelvételekkel kapcsolatban felvetődött: Miért? A napi együttlét bonyolult és nehéz volt vele, próbára tette a méltóságot és az önbecsülést, de volt egy másik oldal, amit átadott és hátrahagyott tapasztalatban és zenében.
"Mit tudtam én húsz évesen?"- kérdezi a zongorista Lee Musiker. "Mindent, amit egy másik húszéves gondol ennyi idősen, hogy tud! Valaki ilyennel kell szembe kerülnöd, mint Buddy ahhoz, hogy elfelejtsd az iskolás éveket, és készülj a való világra. Rám nézett a cintányér alól, és azt mondta: "túl sok". Igaza volt. Zenekart kísérni nem jelent állandó zörgést, maximum minden hetedik ütemnél egy csengetést. Az a nevelés, amit 1982-83-ban tőle kaptam, máig munkál bennem."
"Buddy vezető játékossá alakított" – mondja Shew. "Fordulópontja volt életemnek és karrieremnek. Annak ellenére, hogy nehézkes és fárasztó tudott lenni, inkább vele dolgoznék, mint egy lusta, de kedves sráccal."
"13 hónapig voltam mellette" – meséli Jackson. "Volt olyan, hogy lógott az állam, nem tudtam összpontosítani, és alig tudtam újból bejönni. Őt nem lehetett megelőzni. Örökös nélkül távozott. Még ma is érzem hiányát."

KÖSZÖNET A FORDÍTÁSBAN NYÚJTOTT SEGÍTSÉGÉRT BRIGITTA JANSSENS ÉS DR. LÉNÁRD BÉLA BARÁTAIMNAK. .

Soha nem voltam hivatásos zenész, mégis úgy alakult, hogy életem nagyobbik felét egy hangszer bűvöletében töltöttem. Ennek a – most már több mint harminc évnek – történetei közül mesélek egyet.
1980 nyarán a barátommal és feleségeinkkel nyugat-európai turistautunkról tartottunk hazafelé. Számtalan élmény volt már mögöttünk, de engem még az utolsó tartott izgalomban. Svájc felé vettük az utunkat. Tizedik éve álltam levelező kapcsolatban a Paiste céggel, akiknek kitűnő termékeire – mint oly sok mindenre – Kovács Gyula nyitotta fel a szemem. Amikor Gyula 1977-ben bekerült a nemzetközi Paiste endorserek könyvébe, örömében így fogalmazott: „Apukám! Nekem ez felér egy ezüst Kossuth-díjjal!”

Narancssárga Zsigulinkkal leparkoltunk a gyár előtt.

Némi keresgélés után begurultunk Nottwilbe, és világjáró narancssárga Zsigulinkkal leparkoltunk a Sempacher tó partjára épült modern gyár előtt. Akadály nélkül az udvaron találtuk magunkat. Szokatlanul nagy volt a nyugalom, ezért találomra benyitottam egy ajtón. Miután a félmeztelenül elsuhanó női alak magára kapott valamit, és kölcsönösen exkuzáltuk magunkat, bemutatkozott, hogy ő a gyárigazgató felesége, és elmondta, hogy ez a privát lakosztályuk. A gyár két hétre leállt, a munkásokat egyszerre küldték el szabadságra, de a túloldalon van egy szerviz, ahol bármilyen kérdésre szívesen adnak felvilágosítást. Sűrű bocsánatkérések közepette átsétálunk a szervizbe, ahol udvariasan fogadtak bennünket. A további sikereket Dr. Lénárd Béla barátom nyelvtudására alapoztam. Bemutatkoztunk, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk. Az úr megismételte a kéthetes leállásról szóló történetet.
- Hogyan lehetséges – kérdeztem -, hogy egy hónappal ezelőtt jeleztem exportmenedzserüknél látogatásunkat, ő pedig nem írt vissza, hogy nem lesz jó az időpont?
- Szabad még egyszer a kedves nevét? – kérdezte a szervizvezető úr. Megismételtem. Felállt egy székre és – ha más mesélné, nem hinném el! – a „K” betűvel kezdődő hírességek dossziéi közül kiemelte az én aktámat. Ebben le volt fűzve a tíz év alatt írt összes levelem és az ő válaszaik. Óvatosan hátranéztem, hogy mindenki látja-e azt, amit én, de beláttam, hogy nincs ebben semmi különleges: a „kis” érdeklődőt ugyanolyan komolyan kezelik, mint a nagyokat.
- Utoljára fél éve kaptunk öntől levelet – mondta a szervizvezető. - A szóban forgó levél valószínűleg nem ért ide hozzánk. A szerviz elsősorban azért van nyitva, hogy ha egy dobosnak gondja akad, megoldjuk. Ezt a csomagot az imént hozta be egy road: zenekaruk dobosának Paiste tányérgarnitúrája. Évek óta püföli, és valami hibája (horpadás, repedés, törés) már mindegyiknek van. Most szánta rá magát a teljes szett cseréjére. Tudnivaló, hogy a gépi kalapálású Paiste tányérok olyan szigorú technológia szerint készülnek, hogy egy megszokott hang később is reprodukálható. Estére ugyanazokat a hangokat fogja hallani, melyekhez az évek során hozzászokott.
Azért, hogy ne távozzunk rossz szájízzel, ajándékként mindannyian kaptunk egy-egy Paiste pólót (ez híresebb lehetne, mint a cintányér, mert legalább húsz évig bírta a mosást!), egy Percussion Profiles című nagylemezt, mely 1977-ben készült Jack DeJohnette, Pierre Favre, Fredy Studer, David Friedman, George Gruntz és Dom Um Romao közreműködésével, végül egy ugyanezen a koncerten fotózott óriás posztert. Tele volt a kezem ajándékokkal, de nem voltam boldog, mert nem láttam a gyárat. Úgy gondoltam, ideje előkapni a mentőövet… Ez nem volt más, mint egy, még otthon gondosan előkészített ajándék: az előző évben megrendezett dobtörténeti kiállítás segítőinek készült bronz plakett tölgyfa alapon, alatta réztáblán angolul valami ilyesmi, hogy „Az 1979. évi magyarországi dobtörténeti kiállításhoz nyújtott segítség emlékére, köszönettel a Paiste cégnek.” Megkértem Béla barátomat, hogy mialatt a szervizvezető úr felé nyújtom az érmet, tolmácsolja, hogy mi tulajdonképpen azért jöttünk Magyarországról, hogy ezt személyesen átadhassuk. Az ötlet valószínűleg bevált, mert az úr ennyit mondott: „Moment!” – és felemelte a telefont. Valamit beszélt, majd elnézést kért, és sietve távozott. Az ablakon át láttuk, hogy az udvar közepén találkozik Paiste úrral. Ezután felgyorsultak az események.
Michel Prigione exportmenedzsert behívták a szabadságáról, és kinyitották a gyárat. Megkérték, hogy vezessen végig bennünket, míg minden kérdésünkre nem kapunk választ. Kezdtem magam jól érezni. A műhelyek egy része a föld alá épült.

Michel Prigione a gépi kalapálást mutatja

A fém korlátok, csigalépcsők, a gumiszőnyeg Nemo kapitány tengeralattjáróját idézte. Első kérdésem az volt, hogy fényképezhetek-e, mire Michel azt válaszolta, hogy egyes gépeket nem, de a többit nyugodtan. Elmondta, hogy a kezdetek Észtországba nyúlnak vissza. A második világháború után az üzemet a németországi Rendsburgban állították fel, majd 1957-ben Robert és Thomas Paiste egy korszerű gyárat épített a svájci Nottwilben. A jelenlegi tulajdonosok, Robert és Thomas Paiste szigorúan ellenőrzik a gyártást. Precizitás, zeneiség, állandó minőség – ezek hozták meg a világhírt. Magasan képzett svájci szakembereket alkalmaznak. A világhírű termék különleges kézi munkát igényel, ezért hároméves tréning előzi meg a gyártást. A kiindulás egy fém pogácsa, mely egy speciális ötvözetből áll. Először hőkezelik, majd beleformázzák a kúpot. Hogy zenei hangzásra legyen képes, ezért a korongot kikalapálják. A kalapálás ereje és mennyisége meghatározza a hang karakterét. Ahhoz, hogy a cintányér előre meghatározott vastagságúvá váljon, a méreteket 1/100 mm tűréshatárral írják elő. Ehhez ragaszkodnak az állandó hangminőség miatt. A további folyamatban minden cintányér egy végső ellenőrzés alá kerül. Szakértők csoportja kritikus fülekkel teszteli a darabot. A kis hibásakat azonnal félredobják, és soha nem kerülnek forgalomba.

Az 1980-as Paiste katalógus középső dupla oldala

- Ez a két, korszerű terem most épült.
Vezetőnk egy napfényes alumínium-üveg pavilonra mutatott, melynek kék padlószőnyege alatti csatornákban az összes technika elfért. Az egyik terem egy hangszerüzlet volt, melynek színpadán három dobfelszerelés állt.
– Más hangszerekkel is foglalkoznak? – kérdeztem.
– A dolog nagyon egyszerű. Ha egy dobos cintányért vásárol, szeretné tudni, hogy hogyan szól a szerelésben, de azt is, hogy hogyan szól a zenekarban! Ezért legtöbbször megkéri a zenésztársait, hogy kísérjék el. Itt addig cserélgetjük a tányérjait, míg megtalálja a legmegfelelőbbet. Ha már más hangszeresek is eljöttek, gondoskodunk róla, hogy ők is tudjanak vásárolni. Ezért forgalmazunk Hammond orgonát, Marshall erősítőt és Fender gitárt is, és természetesen ezek a cégek meg a mi tányérjainkat.
Átléptünk a másik terembe. Itt elakadt a lélegzetem. Eddig azt hittem, hogy az 1980-as Paiste katalógus középső dupla oldala, melyen minden gyártott típusból és méretből van egy-egy darab, csak a fénykép kedvéért lett összerakva. De nem, ez itt létező valóság! Bármit kipróbálhatsz, és ha saját ötleted van, azt is elkészítik.
– Szoktak-e itt magyar dobosok megfordulni?
– Hogyne! Múlt héten vásárolt nálunk János Solti, és – biztosan ismeri őket – Julius Kovács és Joe Laux is a mi magyarországi képviselőink.

Maradék kérdéseinket a kerthelyiségben tettük fel

Ezután találkoztam „élőben” azzal az angol Arbiter Autotone csodadobbal, ami babák nélküli, egy ponton hangolható design-kísérlet volt, de konstrukciós hibája miatt nem tudta tartani a hangolást, ezért negyed áron kiárusították. Itt is volt néhány belőle. (Azóta van a Dobmúzeumban is.)
Időközben Thomas Paiste úr suhant át a termen, és vezetőnk zsebébe gyűrt egy nagyméretű papírpénzt olyasmi szöveg kíséretében, hogy: „Vidd el őket vacsorázni!”. Így is történt. Ötösben átsétáltunk egy, a gyár közelében lévő kerthelyiségbe. Nem akartunk visszaélni a vendégjoggal, ezért csak üdítőket kértünk. A dolog lényege egyébként is az volt, hogy maradék kérdéseimet feltehessem vezetőnknek.
- Vannak-e extra kívánságok?
- Hát persze. Legutóbb például a Pink Floyd együttes The Wall című nagylemezének koncertturnéjához kellett szürke cintányérokat gyártanunk úgy, hogy a fémötvözet szürke legyen, de a hang maradjon! Ez technológiai kihívás volt, de remekül sikerült, úgyhogy olyan ötleteket mozdított meg, melyekkel lehet, hogy nekivágunk a színes cintányérok gyártásának. Más: a dobszintetizátorok korát éljük, ezekhez azonban ma még hagyományos cintányérokat használnak. Már kísérletezünk elektronikus cintányérhangokkal, de ez egyelőre még nem publikus.
Sajnos, lassan sötétedett, és el kellett búcsúznunk. Ez volt az első hangszergyár-látogatási élményem, és ahogy mondani szokták, az elsőt sohasem felejti el az ember…

A rendszerváltás hajnalán megérkeztek az országba a nyugati videokazetták is. Szanyi János, a kitűnő dobtanár az elsők között szerzett be oktató anyagokat.
1990-ben, amikor a Százéves a jazzdob 1890 - 1990 című kiállításom rendezése során kapcsolatba kerültünk, azt mondta nekem, hogy nagyon hasonlítok egy Peter Erskine nevű amerikai jazzdobosra.

Ajándékkoncert a Dobmúzeum barátainak (fotó: Kisfaludi István)

- Vedd meg az oktató videóját, és majd meglátod!
Megvettem, és megláttam.
Elhatároztam, hogy megpróbálok lefényképezkedni ahhoz hasonló beállításban, ahogy ő látható a video borítóján, és kiküldöm neki a képet. Mr. Erskine címét nem tudtuk, ezért a fotót az amerikai Yamaha-képviseleten keresztül jutattuk el hozzá. A válasz nem késett sokáig. „Ez fantasztikus! – írta. - Hamarosan fellépek Budapesten, feltétlenül találkozzunk!”
Úgy 1992-ben láttuk egymást először a Budapest Sportcsarnokban, ahol egy amerikai zenekarral játszott. Ettől kezdve ahányszor Magyarországra jött, mindig találkoztunk.
2003-ban, amikor az A38-as hajón lépett fel a Budapest Jazz Orchestrával, a hazautazás előtti szabadnapján lehoztam a Dobmúzeumba. Látogatása köré egy baráti társaságot szerveztem hazai dobosokból. A gyűjteménytől láthatóan el volt ragadtatva. Amikor a jól sikerült este után kísértem ki Petert, máig nem tudom, honnan jött a gondolat, hogy megkérdezzem: mit szólna hozzá, ha a 40 éves zenei pályafutásáról szóló állandó kiállítás itt lenne nálam, a Dobmúzeumban?
- Csináljuk meg! - vágta rá azonnal, szélesre tárva a kaput a további együttműködés előtt. Madarat lehetett volna fogatni velem. Egy világhírű művész olyan magasra értékeli munkámat, hogy az életművéről szóló kiállítást is el tudná ide képzelni? Legközelebbi találkozásunk 2004 decemberében volt egy Diana Krall koncerten a Sportarénában, ahol Béla barátommal együtt Peter vendégei voltunk. Ide már a kiállítás elképzelt vázlatával érkeztem. Eltelt öt év úgy, hogy minden levélváltáskor biztosítottuk egymást, hogy én is tudom, te is tudod…
2009 nyarán, amikor a tizenhatodik Dobos Gálán törtem a fejem, Basa Pista barátom vetette fel:
- Most hívd meg Petert a Budapest Jazz Orchestrával, és ha már itt lesz, megnyithatná a róla szóló kiállítást is!
Az ötlet azonnal megtetszett, hiszen még bőven volt idő, arra, hogy a kiállítás anyaga a tengerentúlról ideérjen.
Július l6-án írtam erről egy levelet Peternek, amire még aznap két, hosszú válasszal reagált. Minden elkezdett működni. Mindössze egyetlen kompromisszumot kötöttem: hogy ne kelljen kétszer átrepülnie Kaliforniából, a Dobos Gála időpontját a MÜPA-ban már korábban lekötött Jaco Pastorius - emlékkoncertjéhez közelítettem.

Azt mondták hasonlítunk egymásra Balról a szerző (fotó:Bálintné Szilvási Ágnes), jobbról Peter Erskine

Huszár Endre barátom telefonos interjút készített Peterrel a tavaszi Gramofon folyóirat számára, ebből idézek egy részletet:
Gramofon: Májusi magyarországi látogatásának több apropója is lesz, mesélne ezekről?
Peter Erskine: Kármán Sándor, a ceglédi Dobmúzeum alapítója a Nemzetközi Dobos és Ütős
Gála keretében kiállítást rendez a pályafutásomról, hangszerekkel és sok egyébbel. Elküldtem például a múzeumnak az első dobfelszerelésemet is, amelyen öt-hatévesen játszottam. Ez óriási megtiszteltetés, ilyenre még sehol sem került sor korábban. Ez a Dobmúzeum különben egyedülálló: gyönyörű régi hangszerek, és sok kivételes ritkaság sorakozik benne. Egyszer elküldtem a Yamahának az egyik ott kiállított pedál képét, amiről kiderült, hogy még a Yamahának sincs belőle; csodálkoztak, hogy ilyet még lehet valahol látni. Szeretném, ha lenne egy ilyen múzeumunk Los Angelesben, de talán jobb, hogy Magyarországon található.


Peternek egyetlen kérése volt, hogy a küldemények szállítási költségeit vállaljam. Végtelennek tűnő várakozás után a fehér konténer 2009. december 3-án begurult a múzeum udvarába. Hogy az ajándékba kapott tárgyak örömének egyetlen pillanatát se veszítsük el, a ládabontásra meghívtam fotós és tévés barátaimat. Másfél órányi pakolás után a folyosó megtelt a 176 kilós csomag tartalmával. Ezeket küldte:
- egy piros, csillámbevonatú Gretsch dobfelszerelést 1960-ból, amit hatévesen kapott;
- az első fellépésén használt kis, fehér zakót, melynek hajtókájára a flittereket még édesanyja varrta fel;
- azt az elektromos Yamaha dobfelszerelést, amit Joe Zawinul egyik lemezfelvételén használt;
- két digitális dobagyat hangkártyákkal;
- egy 14 x 4 colos Yamaha maple piccolo pergődobot eredeti fibertokban;
- a Weather Report együttes 1979-es, 1981-es és 1982-es zenei díjait;
- 34 plakátot, könyveket, oktató anyagokat, CD-ket, DVD-ket;
- egy Yamaha dobverő-tartót, melyet a cég vele közösen fejlesztett ki.

Peter hatévesen, első bigband fellépésén, melyen dobtanára Johnny Civera vezényel (1960)

Ma már csak mosolygok rajta, de egy izlandi vulkán kitörése miatt a küldemény érkezési ideje komoly veszélyben forgott. A repülőjáratokat a szálló vulkáni por miatt jó időre leállították, és ez a csomagok hatalmas torlódását eredményezte. Az első tudósítások arról szóltak, hogy egyes küldeményeket felárért kiemelnek, de a többi vár a sorsára…
Nagy megnyugvás volt, amikor május 1-jén felhívott egy hang a bécsi reptérről, érdeklődve, hogy meddig dolgozom aznap, mert ő délután 5 előtt nem ér le Ceglédre a csomaggal. Ez egy l98 kg-os tétel volt, melynek nagy részét a DW szerelés (18,12,14,14x4) és a hozzá tartozó állványzat tette ki, valamint ehhez jött egy nyolc darabból álló Zildjian cintányér-garnitúra. A DW gyárban írtak egy levelet a csomaghoz. „A dobok arra a magasságra vannak hangolva, ahogy Mr. Erskine használja őket. Nem kell hozzájuk nyúlni, csak tegyék fel a színpadra. Azt, hogy a szállítás alatt nem hangolódnak el, mi garantáljuk!” Megérkeztek továbbá a 8-10-12-es szoprán pergők, egy DW állványos dobverőtartó (közös fejlesztés), plakátok, oklevelek, és egy spanyol fotós két kitűnő felvétele a 2004-es madridi Diana Krall koncertről.

A kiállítás meghívója

Peter a Yamaha dobokkal eltöltött 25 év után, 2006-ban DW-re váltott. Az addig jobbára csak rockdobjairól ismert cég tárt karokkal fogadta őt, és közreműködésével kifejlesztett egy igazi jazzdob felszerelést.
Szerettem volna, ha a kiállításban ez a modell is szerepel, de az ára miatt szóba sem jöhetett. Egyik nap Peter váratlanul a következő e-mailt írta: „Nem gondoljátok, hogy kellene a kiállításra egy olyan dob is, amilyenen ma játszom? Küldjetek a DW-hez egy prezentációt a múzeumról, mert Amerikában még nem is hallottak róla, én meg megkérem őket, hogy ha tudnak, segítsenek!”
Elküldtünk egy gyönyörű összeállítást a gyűjteményről, és még két hét sem telt el, Peter ismét jelentkezett: „Most válaszoltak a DW-től, hogy LEGYEN MEG A TI AKARATOTOK!”
És mit írt oda záradéknak ez a drága ember? „Szerintem elegáns lenne, ha hagynánk, hogy ők válasszanak színt. Elküldik a szerelést, ami az én két fellépésem után, a kiállításom részeként visszakerül a múzeumba. Ezen felbuzdulva futok egy kört a Zildjiannal is!”


Néhány hangszer sérülten vagy hiányosan érkezett. Az volt a célunk, hogy ezeket restaurálva, kiegészítve, a legjobb formájukban mutassuk meg a közönségnek.
A piros Gretsch dobfelszerelés - melyen már hatévesen játszott - tizenöt évig egy hollywoodi dobbolt kirakatában állt. Nagydobjára a „Peter Erskine” feliratot még édesapja festette rá. A helytelen kezelés következtében első bőrét beszakították, így Peter lelkiismeret-furdalás nélkül kivette a kirakatból, és elküldte nekem.
Sem pergőállvány, sem lábcin-állvány nem érkezett a dobhoz, de a fotón láthatók voltak. Több hónap után találtam rá az ebay amerikai oldalán a képen látható pergőállványra. Nem értettem, hogy miért Walberg & Auge gyártmány, de rövidesen kiderült, hogy az 1940-es évektől az 1960-as évekig ők voltak a Gretsch hardware-beszállítói!
A másik darab története még érdekesebb. Interneten ez ügyben is „körbejártam a világot”, de a fotón látható lábcin-állvány nem akart felbukkanni. Talán hihetetlen, de egy szép napon hátramentem saját műhelyemben, és a restaurálásra váró vasak közül a magasba emeltem egy állványt, ami pontosan az volt! A régi lábcin-állványt Galbács Pisti barátomtól, a Hot Jazz Band kitűnő dobosától kaptam ajándékba két évvel korábban, és akkor gondosan eltettem…
A Yamaha elektromos dobfelszerelés nagydobból és hat dobfejből állt. Ahhoz, hogy a teljes szerelést össze tudjuk rakni, hiányzott a dobfejeket felerősítő speciális tartókból három, a kábelekből öt. A tartók legyártását a már olyan sok műszaki megoldással segítségemre siető Kuczik házaspárnak (Rézmű Kft.) adtam fel. A hiányzó kábeleket Vadász Zsolt barátom készítette el, úgy, hogy meghozatta a régi típusú, fém mikrofoncsatlakozókat Amerikából.


Miután Peterrel leleveleztük, hogy zenei pályafutásának egyes szakaszaiból milyen hangszereket és relikviákat fog küldeni, hozzáláttam a kiállítási installáció tervezéséhez. A megnyitót a Dobmúzeum korlátozott befogadóképessége miatt – Földi László polgármester úr nagylelkű felajánlása nyomán - a Városháza elegáns dísztermébe álmodtuk, ezért építésben és bontásban alkalmazkodni kellett a terem beprogramozott életéhez, de még egy korábban lefoglalt esküvőt is más időpontra kellett tenni, sűrű elnézések közepette…
Több meghatározó adattal dolgoztam. Az egyik a zsúfolásig telt Dobmúzeum erre a célra kiszemelt 12 méter hosszú és 3 méter magas helye volt, ahol eddig az amerikai dobok álltak. Fontosnak tartottam, hogy a kiállítás méretében és arányaiban a városházán tartandó megnyitón, majd végleges helyén, a Dobmúzeumban is jól „üljön” a helyén.
Az installációt Orsi lányom tervezte, aki letisztult ötleteivel méltó környezetet teremtett az Erskine relikviáknak. Orsi talált két jó fotót is Peterről az interneten, és kérte, hogy küldje el nekünk nagy felbontásban. „Sajnos nem tudom elküldeni – írta válaszában Peter -, mert ezek Tony Barbera felvételei. Ő hivatásos fotós, ebből él. Legutóbb volt egy kellemetlen esete egy vezető amerikai dobos magazinnal. Kértek tőle három fotót megvásárlásra, ő elküldött ötöt, hogy tudjanak választani. Leközölték mind az ötöt, de a mai napig nem fizettek. Erre ő bekeményített, és azt mondta: minden működik, ha előre átutalják az árát!” Úgy tűnt, hogy le kell mondanunk a képekről, mikor is a háttérben kisebb csoda történt. Szabó Judith barátom, aki bravúros angol nyelvtudásával segítette az ügyet úgy, hogy Peterrel három hónapig éjjel-nappal levelező kapcsolatban állt - levélben megkereste az amerikai fotóst. Leírta neki, hogy szerény költségvetésből dolgozunk, hogy nekem a Dobmúzeum mekkora szívügyem, hogy Peter életműkiállításáva1 milyen nagyszerű dologra készülünk, és hogy milyen fontos lenne, hogy ezek a képek itt legyenek. Erre Tony Barbera mégis elküldte a képeket. Nagy felbontásban, és térítés nélkül.
A díszterem saját, félkör alakú színpadát egy 12 méter hosszú dobogósorral fedtük le. Erre épült a szövegekkel, fotókkal teli hátfal, a két vitrin és a speciális világítás. Ezt követte a tárgyak berendezése, ami ilyen alapos előkészítés után akár jó játék is lehetett volna, ha nem szorít a határidő.

Orsi lányom kiállításterve

Ajándék dobverő a megnyitó vendégeinek

A kiállítást a Dobos Gálát megelőző napra összehozni részemről egy önként vállalt, plusz adrenalin-fröccs volt, hiszen ilyenkor már az összes figyelemnek és energiának a sportcsarnokban épülő színpad és a hangszerkiállítók körül kell lennie.
Ahogy Földi László polgármester úr tudomást szerzett róla, hogy a Dobmúzeum és ezzel Cegléd ilyen horderejű ajándékot kap egy világhírű művésztől, felajánlotta, hogy hozzuk el a megnyitót a városháza dísztermébe. Megszerveztük, hogy az Amerikai Egyesült Államok Nagykövetsége is képviselje magát az eseményen. Úgy gondoltuk, hogy minden meghívott vendég kapjon egy apró emléket a megnyitón. Ez egy pár dobverő lett, mely formáját tekintve természetesen Peter Erskine modell. Egyik darabjára magyarul, a másikra angolul írtuk rá a „40 éve az élvonalban” feliratot. A dobverőket stílszerűen a ceglédi Artbeat cég gyártotta le.
A 38 plakát már sehol nem fért volna el. Kisfaludi István barátom javasolta, hogy fotózzuk le őket, és egy video-kivetítővel pár másodpercenként léptetve vetítsük az egyik szabad falfelületre. Ez olyan jól sikerült, hogy Peter elkérte a CD-re írt programot.
A gyülekező közönség alapzaját a megnyitó három dobosa: Szendi Gábor, Szendőfi Péter és Banai Szilárd csitította el. Játékuk jelképes főhajtás volt a magyar dobosok képviseletében Mr. Erskine előtt. A megnyitó gondolatokat Tótin Lóránt alpolgármester úr mondta el. Ezt követte Mr. John Balian, az Amerikai Egyesült Államok Nagykövetségének kulturális attaséja, aki kiemelte Peter munkásságát, nagylelkű adományát, és a maihoz hasonló alkalmak fontosságát a magyar-amerikai kultúrkapcsolatokban.
Ezután Peter lépett a mikrofonhoz némi meghatódottsággal, és azzal kezdte, hogy ez a piros Gretsch akkor nézett ki utoljára ilyen jól, amikor ő hatévesen játszott rajta. Hosszan méltatta a múzeumot, kettőnk barátságát, majd magasba emelt egy pohár pezsgőt. A koccintás után fenn maradtam a színpadon, és arról beszéltem, hogy nagyon szerencsésnek tartom magam: azért, hogy fiatalon rátaláltam a zene örömére, azért, hogy a dobokkal megismerkedtem, azért, hogy Peterrel összehozott a sors, és végül azért, hogy ahány barátom meghallotta ezt a hihetetlen történetet, mindenki segítette a munkámat.
A pohárköszöntők után kezdetét vette a fogadás: a sajtó, a tévériportok és a közönség jóleső keveredése. Polgármester úr is megérkezett, és bekapcsolódott az ünnepi hangulatba. Tagadhatatlanul vidám estére utalt éjfél felé az Erskine fehér konténerén sorakozó bontott üvegek sora.

Peter életműkiállítása a múzeumban (fotó: Kisfaludi István)

Együtt az Erskine famíliával: Maya, a szerző, Peter és Mutsy (fotó: Kisfaludi István)

A másnapi Dobos Gála második félideje Peter és a Budapest Jazz Orchestra közös attrakciója volt. Úgy gondoltuk: jó, ha a nagyközönség is megtud valamit az előző napi kiállítás megnyitóról, és az előzményekről, ezért a félidőt egy ötperces kisfilm-összeállítással kezdtük. Ezután bejöttünk Peterrel együtt, és közösen eljátszottuk Neal Hefti: Cute című számát, ami azért volt különösen alkalmas az együtt játszásra, mert az egyes zenei szólamokat rövid seprűjáték köti össze, melyekből az egyiket én, a másikat ő játszotta. Ezután a Budapest Jazz Orchestra egy felejthetetlen második félidőt játszott Peterrel.
Peter a kiállítás és a két koncert miatt tíz napot töltött Magyarországon. Azért, hogy ennek minden percét okosan használjuk – munkával vagy pihenéssel –, érkezéstől indulásig részletes tervet készítettünk. Ebbe bele kellett férnie a Dobos Gálának a próbákkal együtt, a kiállítás-megnyitónak, egy sétának a Dobmúzeumban Gulli Briem kollégájával, egy kedves invitálásnak Megyeri József Borkápolnájába (ahol mellesleg Petert borlovaggá is avattuk), egy workshopnak Budapesten Berdisz Tamás szervezésében, majd a Pastorius - emlékkoncert próbáinak és előadásának. Mindezeken túl sok jó gasztronómiai élményre is maradt idő az Imregi étteremben, és egy felejthetetlen ebédre is Szabó Judithnál.
Peter a workshopon mondott egy mondatot, ami kulcsot adhat a személyiségéhez: „Egy dobosnak úgy kell játszania, hogy az összes többi zenész jobb legyen általa.”


Peter megfogadta, hogy amint teheti, elhozza a családját is, és megmutatja nekik, milyen barátai élnek a Föld túlsó oldalán. Az ígért látogatásra 2011. december 19-20-án került sor, amikor Peter immár családostól ismételte meg élményeit az Aquarell Hotelben, a Borkápolnában és a Dobmúzeumban. Itt még egy rögtönzött koncert is kialakult, melybe László Attila és Lénárd Béla barátaimon kívül Peter és színész-énekes lánya, Maya is beszállt. Erre a találkozásra a koronát mindenképp a szülői házban rendezett ebéd tette fel, ahol édesanyám híres konyháján és lányaim vendégszeretetén keresztül mutathattuk meg, hogy milyen egy karácsonyi hangulat Magyarországon, családi körben.
Az élet felkínált egy újabb lehetőséget a találkozásra. Szabó Dániel – a Californiában élő kitűnő zongorista – szerzeményeiből 2013-ban készült egy lemez Peter Erskine dobos és Edwin Livingston bőgős közreműködésével. A „Song From There” című új album magyarországi bemutatója 2014. június 24-én volt a Művészetek Palotájában. Peter megbeszélte zenésztársaival, hogy a koncertet másnap barátságból megismétlik Cegléden, ha az utazást, az étkezést és a szállást biztosítom nekik. A nagylelkű felajánlás köré igyekeztem egy remek koncertet szervezni dobos ügyeimet támogató barátaim részére. Két meglepetéssel készültem. Az egyik az év végén megjelenő könyv beharangozása, a másik Peter születésnapi köszöntése volt. Az érkező vendégeket a könyv borítóját imitáló hatalmas display fogadta. A félidőt záró vastapsban a hostessek betoltak egy szikrázó születésnapi tortát és a 60 éves Petert az első sorból felálló Micheller Myrtill jazzénekesnő köszöntötte egy Happy Birthday-jel. A szünetben mindenkit meginvitáltunk egy pezsgős koccintásra és egy szelet dobos tortára. Ezalatt a teremben kinyitottuk a nagy könyvet éppen annál a fejezetnél, ami Peterrel való megismerkedésünkről szól. A kiváló hangulatú koncert végére maradt az utolsó patron: közös fotónkat a helyéből kivéve keletkezett egy ablak, mely mögött lefényképezve bárki bekerülhetett a könyvbe. Peter a koncert végén elmondta, hogy Cegléd nagyon szép kis város, de a „world map”-re azóta került fel, mióta a dobmúzeum és a dobosgálák a dobosok Mekkájává tették!
Ma már csak kicsit hasonlítunk egymásra, másként öregszünk. A zenébe és a barátságba vetett hitünk viszont erősebb, mint valaha.

Ma már csak kicsit hasonlítunk (fotó: Kisfaludi István)

Minél inkább szeretne imponálni az ember valakinek, annál nagyobb az esélye, hogy igyekezete komikusra sikerül. Valami ilyesmi történt a Remo Bellivel való találkozásom alkalmával is.

Remo Bellivel a Duna parton (fotó: Lénárd Béla dr.)

1971 óta álltunk levelező kapcsolatban, és első ajándékát, egy roto tomot 1979-es dobkiállításomhoz küldte.
1992 nyarán Budapestre látogatott, és értesített egy személyes találkozás lehetőségéről. A Forum hotelbeli randevúra szokás szerint hűséges barátom és tolmácsom, Lénárd Béla társaságában érkeztem. Remo Belli csillogó vasdarabokkal a kezében jött felém: hozott néhány vágyott pótalkatrészt a múzeum számára egy korábban náluk gyártott, ún. rapid tuning pedálhoz, majd kiültünk a Duna-parti kerthelyiségbe, és beszélgettünk egy jót.
Elmesélte, hogy 13 évesen került Hollywoodba, egy pár cipővel és 60 dollárral. Buddy Richcsel együtt kezdett dobolni. Első fellépése előtt három héttel édesapja váratlanul meghalt. Fogékony volt a műszaki dolgokra, és úgy érezte, tudja, hogy egy dobosnak mire van szüksége. 1957-ben lerakta gyára alapjait. A műanyag dobbőr akkor már létezett, de csak a szakadt állatbőr átmeneti pótlására használták. Remo kifejlesztett egy speciális plastic bőrt, ami karikára feldolgozva, állandó méretekben volt kapható. Az első ilyen sorozatot, amely a Weather King nevet kapta, egy magyar emigráns kollégával hozta létre.
A különféle zenei műfajokban használatos bőrök, gyakorlópadok és roto tomok után elkezdtek dobfelszereléseket készíteni, de ma már gyártják a világzenei ütőhangszerek teljes arzenálját is. Beszélgetésünk végén meginvitáltam őt egy ceglédi kirándulásra néhány nap múlva. Miután feleségével és fiával együtt jött Magyarországra, a döntést tőlük tette függővé, akik nagy kedvvel csatlakoztak a vidéki kiruccanáshoz.
Hétköznap lévén Béla barátom dolgozott, így az angolul kitűnően beszélő unokatestvéremet, Bádenszki Petrát kértem meg, hogy segítsen nekünk a napot eltölteni. Egy nemrégiben vásárolt, használt Ford Sierra sportkocsival mentünk eléjük. Beültünk az autóba: Petra mellém, a Remo család hátra. Elindultunk. A hallgatásból ítélve már a Pestről kivezető út egzotikus látványával sikerült meglepnem a Hollywoodban élő házaspárt. Néhány kilométer megtétele után a kocsi elkezdett finoman rángatni. Remo úr megkocogtatta Petra vállát: nem lehet, hogy a kerékkel történt valami? Petra lefordította nekem a kérdést. Megnyugtattam utasaimat, hogy én is érzem, amit ők, de nem hinném, hogy a kerékkel bármi baj lenne – és gurultunk tovább. „Úristen, mit gondolhatnak most rólam, hogy még egy tisztességes autóm sincs? Csak egyszer érjünk haza!” – mondogattam magamban. Remo úr tapintatosan odahajolt Petrához, és, mintha egy titkot osztana meg vele, a fülébe súgta, hogy jó lenne megállni és megnézni a kerekeket. Megálltunk, körbenéztük az autót, és miután mindent rendben találtunk, folytattuk utunkat. (Később a szervizben tudtam meg, hogy a kocsi azért rángatott, mert az egyik henger nem kapott gyújtást.) Végre hazaértünk, és felmentünk a hetedik emeleti lakásomra, ahol Béla barátom is csatlakozott hozzánk. Feleségeink és gyermekeink hamar összebarátkoztak, és bennem is kezdett oldódni a feszültség. Közben rájöttem, hogy a szülői ház garázsában lévő gyűjteményt sem tudom megmutatni nekik, mert szüleim váratlanul elutaztak otthonról, én meg előző nap náluk hagytam a kapukulcsot.

A legnagyobb dob, amire valaha bőrt készített. Disneylandben pónilovak húzzák egy kiskocsin

Cegléden akkoriban nyílt egy kitűnő étterem. A Csengeri csárdát Bán Lajos barátom és felesége üzemeltették, és ha valaki garantáltan jót akart enni, oda vitte a vendégeit. Előző nap foglaltam asztalt, és elkértem néhány étlapot is.
- Mit együnk ebédre? – tettem fel a kérdést, és választás céljából kiosztottam az étlapokat.
- Na, látják - mondta Béla –, ilyen nagy szervező az én barátom. Előre elkéri az étlapot, telefonon leadja a rendelést, és mire odaérünk, elénk tesznek mindent!
A valóság ennél árnyaltabbra sikerült. Kiértünk az étterembe, ahol telt ház volt. A biztonságot nyújtó tulajdonos-házaspár szabadnapot vett ki, a vendégekkel pedig fiuk próbált megbirkózni, több-kevesebb sikerrel. Egy rövid ideig még áltattam magam, hogy a fél órával ezelőtt telefonon leadott rendelésünk talán elsőbbséget élvez, de a fiú biztosított, hogy a harmincfős orosz csoport már akkor is itt volt.
Másfél óra kínos várakozás következett. Végre kihozták az ételeket. Amit Remo úr és felesége nagy körültekintéssel választott, azt első látásra nehezen lehetett étvágygerjesztőnek nevezni. Azért mindenki megevett mindent, majd Béla visszavitte a családot Budapestre. Estére túltettem magam a nap kudarcain, és már semmit sem bántam. Csak ne lettem volna előre megdicsérve, hogy milyen jó szervező vagyok!

2002 őszén Pálmai Gábor barátom lehozta a ceglédi Dobmúzeumba Jackie Houldent, a Sabian cintányérgyár kereskedelmi igazgatóját.

Jackie Houlden, Pálmai Gábor, Dörnyei Gábor, a szerző és Dom Famularo

Jackie percek alatt beleszeretett a múzeumba, és féléves távlatban felvázolt egy perspektívát, mely szerint a Sabian az általam kiválasztott darabokkal gazdagítaná a gyűjteményt. Ennek nyomatékául kezembe adta legújabb katalógusukat, és megkért, hogy tegyek egy jelet minden mellé, amire szükségem van, de ígérjem meg, hogy nem leszek szégyenlős!
Az volt az eredeti tervünk, hogy 2003. április 26-án délután Dom Famularo felavatja a múzeum Sabian darabjait, majd este fellép a Nemzetközi Dobos Gálán. Ez időpont-egyeztetési gondok miatt meghiúsult ugyan, de más formában, egy bő hónappal később valóra vált.
Jackie és Dom 2003. május 29-én, három nap svédországi Sabian bemutató után érkezett Budapestre. Ott voltam az Atrium Hyatt báltermében új cintányérjaik magyarországi premierjén, magával ragadott Dom zseniális humora, és az a személyes hangvétel, amitől mindenki úgy érezhette, hogy hozzá beszél! Örültem Dörnyei Gábor hatalmas sikerének: remek színvonalon képviselte játékával a fiatal dobos generációt. Pálmai Gáborral gyorsan eldöntöttük, hogy ennél nem lesz jobb alkalom: amíg itt van Jackie és Dom, megünnepeljük a Sabiantól kapott ajándékokat Cegléden a Dobmúzeumban.
A múzeum kamaraterme harminc fő leültetésére alkalmas, ezzel a létszámmal még tartható egy családias légkör. Jackie és Dom kissé késve érkeztek, és a program ebéddel kezdődött.

A mindig vidám Dommal

Amíg rendeltünk, Dom Famularo folyamatosan mesélt:
- Nagyon jó helyre születtem. 16 évesen New York Cityben laktam, 15-20 kilométerre Jim Chapintől, Buddy Richtől és első tanáromtól, Al Millertől. Al Miller családja négy generációra visszamenőleg híres dobosokból állt. Dédnagyapja volt az angol királyi gárda vezető dobosa. Al számtalan híres dobost tanított. Egy napon azt mondta:”Holnap meghívlak vacsorára, öltözz fel elegánsan!” Nem mertem bevallani neki, hogy összespórolt pénzemen vettem egy jegyet a másnapi Buddy Rich-koncertre. Gondoltam: majdcsak véget ér a vacsora, és még időben leléphetek. Eljött a nap, felöltöztem elegánsan, nyakkendőt is kötöttem. Dobolni is nyakkendőben szoktam. Louie Bellson tanított rá, hogy a jólöltözöttség visszahat a munkádra is, amit csinálsz. Ahogy beléptem Al Miller házába, a vendég már a vacsoraasztalnál ült. „Engedd meg, hogy bemutassam a tanítványomat” – mondta Al. Az idegen megfordult, és ekkor döbbentem rá, hogy nem pusztán Al egy haverja („buddy”) a vendég, hanem egyenesen Buddy Rich! Úgy el voltam varázsolva, hogy arra sem emlékszem: ettem-e a vacsorából. De ez még nem volt elég. Vacsora után Buddy Al Millert és engem beültetett a Cadillacjébe, és együtt mentünk a koncertre. Zakózsebemben a koncert belépőjével, Buddy autójában hajtottunk át a diadalkapu alatt, melyen világító betűkkel volt kiírva: BUDDY RICH ORCHESTRA. Azt hittem, álmodom: rajongók integettek be a kocsiablakon, és láttam néhány ismerősöm meglepett arcát, akik nem értették, hogy kerülhetek én oda!
Közben kihozták az ebédet. Vendégeink egekig dicsérték a steaket. A desszert egy általam készíttetett, Sabian cintányért ábrázoló torta volt. Miközben éreztem, hogy minden szó történelem, és sajnáltam, hogy nincs nálam diktafon, talán még jobban sajnáltam, hogy a múzeum közönsége közben ránk vár. De vendégeimet nem illett sürgetni. Amíg Dom az étterem vendégkönyvébe írt, előre siettem a múzeumnál várakozókhoz.
Örömmel konstatáltam, hogy eljött Martonosi Gyuri a növendékeivel együtt, Szendőfi Péter, és a tegnapi este sztárja, Dörnyei Gabi is. Hamarosan megérkeztek további vendégeink, és elkezdtük a ceremóniát. Köszöntő gondolataimban arról beszéltem, hogy az élet sok hétköznapból és kevés ünnepnapból áll. Ez a mai azon kevesek egyike, amikor a fény beragyog a múzeum ablakán, és én boldog vagyok, hogy ezt megoszthatom a barátaimmal. Jackie vette át a szót. Elmondta, hogy a múzeum milyen hatást gyakorolt rá az elmúlt ősszel, és hogy a gyár vezetése egyhangúlag úgy döntött: támogatják a Sabian jelenlétét. Plusz ajándékként megkaptam a bemutató turnén kézről-kézre adott gyártási sor darabjait, melyek az öntés, a kovácsolás, a hőkezelés, a kalapálás, az esztergálás fázisait mutatják be különböző műhelyekből. Kis technikai szünet után Dom következett. A kanadai Sabian cintányérgyár demonstrátora és utazó diplomatája így kezdte a beszédét:
- Kedves barátaim! Évi 220 napot repülök, és átlagban 40 országban lépek fel. Bejártam az egész világot, de ilyen gyűjteménnyel – ami a modern dobfelszerelés fejlődését mutatja be – sehol nem találkoztam. Hátralévő életemben szószólójává leszek a ceglédi Dobmúzeumnak!
És a zseni, aki mindenre tud improvizálni, milyen sztorival indít egy jazzdobtörténeti múzeumban? Hát persze, hogy a jazzdobolás kialakulásával!
- A dobfelszerelés a katonazenészek ütőhangszereiből származik. A dobosok többsége a katonai parádédobolást ismerte. Tudjátok: rezesek, hason hordott nagydob, összeütős cintányér, és pergődob egy átvetett vállpánton. Louis Armstrong fülében új, swinges lüktetésű melódiák szóltak, de valahány dobossal próbálkozott, mindenkitől a „ratata táá” katonai dobolás merevségét kapta vissza. Hirdetett egy meghallgatást is, de senki nem érezte a ritmust. A véletlen New Orleans egyik éjszakai szórakozóhelyére vezette, ahol egy ifjú sztepptáncolt. „Ez az! – mondta magában. - Pontosan ezt keresem!” Odament hozzá, és megszólította, hogy amit a lábával csinál, meg tudná-e csinálni a kezével? „Megpróbálhatom” – mondta a fiú, akit Baby Doddsnak hívtak. (Warren "Baby" Dodds 1898-1959) Baby még állva játszott. A pergőt a katonazenészekhez hasonlóan a vállán átvetett szíjra erősítette, jobb lábához pedig egy nagydobot tett, amit pedállal kezelt. Így a bal lábán támaszkodott, ha a táncmulatság megkívánta, sok esetben nyolc-tíz óra hosszat is! Ezután Baby óriási felismerést tett: le kéne ülni! Ez a helyzet újabb perspektívát nyitott, mivel a bal láb felszabadult, és alkalmassá vált a későbbi lábcin (első nevén charleston machine) kezelésére.

Warren Baby Dodds

Ezután Dom leült, és minden felkonferálás nélkül eljátszotta azt, amit egy sztepptáncos eljátszhat egy pergőn, és kombinálhat egy nagydobbal. Egyre modernebb idők következtek, s aki még mindig azt gondolta volna, hogy ez a szakállas mókus letűnt idők avasodó mohikánja, ízelítőt kaphatott a "hangszer, mint gyógyszer" és "a varázslók köztünk vannak" című fejezetekből is.
Az utolsó múzeumlátogatót este 8 óra körül kísértük ki, majd az esti hűvösben újra felfedeztük a délutáni fogadás otthagyott romjait. Jackie Houlden és Dom Famularo 10 órakor búcsúztak Ceglédtől, azzal, hogy ezt nem tudják szavakkal elmesélni, és ide a kanadai felső vezetést is el kell hozni! „Kötelező udvariasság” – gondoltam magamban. De hát fél évvel ezelőtt ez a mai nap is annak tűnt...!

Ahogy 1969-ben Kovács Gyula, úgy egy évvel később már Veszelinov András virtuóz játéka volt számomra a meghatározó élmény. Tudtam, hogy korábban az Atlantis együttesben, majd a Metróban dobolt, de a Syriusban nyújtott teljesítménye mindent felülírt.

Veszelinov András (1945-2007) A Dobos Magazin címlapfotója a múzeumban készült (fotó: Pálinkás Éva.)

A Syrius együttes szerencsés találkozása volt az akkori legjobb zenészeknek (Baronics Zsolt, szaxofon; Pataki László, Fender zongora, Hammond; Orszáczky Miklós, basszusgitár, ének, hegedű; Ráduly Mihály, szaxofon, fuvola; és Veszelinov András, dob), akik varázsütésre megtalálták saját hangjukat. Amikor itthon a toplistát még Illésék „Sárika egy kicsikét butácska” kezdetű slágere vezette, ők már eredeti hangszerelésben játszották a Traffic, Jimmy Hendrix vagy a Blood, Sweat & Tears-számokat. Főleg a Csanády utcai pinceklubban és a kőbányai Pataki István Művelődési Házban léptek fel, de előfordultak a Petőfi Sándor utcai jazzklubban és az Egyetemi Színpadon is. Telt házas bulik voltak, és minden hallgatót megérintett valami egészen újfajta zenei élmény.

A Syrius zenekar. Orszáczky Miklós, Raduly Mihály, Baronics Zsolt, Veszelinov András és Pataki László

Orszáczky „Jackie” Miklós (1948-2008) Amíg játszott, égő cigarettáját feltűzte a gitárhúr kiálló végére

1970-et írtunk, amikor már két éve szorgalmasan gyakoroltam a gumilapokon, és egészen jó dobosnak tűntem, a szobában. Egy szombat este Béla barátommal lementünk a Csanády utcai Syrius klubba, ami zsúfolásig megtelt a nagyrészt hivatásos zenészekből álló közönséggel. Szünet után Orszáczky Jackie beszólt a mikrofonba, hogy jam-session (örömzene) következik, és aki akar, beülhet a dob mögé. Egy csinos lánnyal lett volna randevúm, aki valamiért nem jött el a koncertre. Némi tétovázás után úgy gondoltam: ha a Syriussal játszhatom egy számot, az talán kárpótlása lehet az estének, és máig nem tudom, honnan vettem a bátorságot, de elindultam a dobok felé.
Ezután minden tragikomikus dolog előfordult velem, ami egy amatőrrel előfordulhat. Leoltották a villanyokat, és a zenekar játszani kezdett. Magas volt a szék, alacsony a pergő, nem találtam a pedálokat, és mire felfogtam, hogy Veszelinov Andris előmelegített helyén ülök, már minden porcikámban remegtem. A szám közepétől nagyjából egy vonalba kerültem az ütemmel, de nem gondoltam komolyan, hogy a felcsattanó taps a zenei teljesítményemnek szólt!

Az Egyetemi Színpadon készült skicc

Autogramok egy papírtálcán

Andris egyfelsőtamos Ludwig Classic dobfelszerelést használt. Teljesen odavoltam a sínen csúszó tamfelfüggesztő megoldásért, és elhatároztam, hogy csináltatok ilyet a Dubán dobomhoz. Megbeszéltem vele, hogy a pontos méreteket legközelebbi fellépésük előtt rajzolom le a szerkezetről. A következő Syrius koncertre már tolómérővel érkeztem. A papírra vetett skicc az Egyetemi Színpadon készült, függönyhúzás előtt két perccel.
1972-ben a ceglédberceli művelődési ház meghívta a Syrius zenekart. Valószínűleg nem fektettek nagy hangsúlyt a közönségszervezésre, mert a nézőtéren mindössze Bocskói Jenő barátom ült egy katonatársával. A harmadik szám után Orszáczky elmondta, hogy legutóbb Ausztráliában, szabadtéren, ötvenezer ember előtt játszottak, s ha lehet, most befejeznék, és a büfében folytatnák tovább. Így esett, hogy Jenő egy papírtálcára kérte az autogramokat, amit később néhány kedves sor kíséretében nekem ajándékozott.
Az élet úgy hozta, hogy jazzkedvelő barátaim az igényes zenehallgatást megcélozva alapítottak egy kicsiny társaságot, melynek a bebop korszak trombitás fenegyereke, Chet Baker nyomán a „B-kör” nevet adták. Minden találkozót komoly felkészülés előzött meg a zene valamilyen speciális területéről. Egy új tagot egy már bent lévő tag javasolhatott, de a felvételhez valamilyen zenei múltat vagy elkötelezettséget igazolni kellett. Engem 2000-ben Bendzsel Miklós barátom ajánlott, bár sem komoly HIFI berendezésem, sem több ezer darabos lemezgyűjteményem nem volt, zenével való elkötelezettségem bizonyítékául beérték a Dobmúzeum létrehozásának puszta tényével. Miklós, aki nagy mestere az olykor több rétegben is becsomagolt meglepetéseknek, jelezte, hogy a következő alkalommal egy számomra is érdekes tagot fogunk avatni. A „B-kör” ülését vasárnapra tűztük ki, így szombaton még önfeledten pakolásztam a múzeumban, mikor is megcsörrent a mobilom.
- Jó napot kívánok, Veszelinov András vagyok. Meg lehetne nézni ma a Dobmúzeumot?
- Andris, te vagy az? Mennyi idő alatt értek le Pestről?
- Már leértünk, itt állunk a roló előtt!
- Máris nyitom az ajtót!
Néhány perc múlva kiderült, hogy ő lesz a vasárnapi meglepetés. Lejött azért Ceglédre, hogy másnap, mire találkozunk, már képben legyen a múzeummal! Nagyon boldog voltam, és áldottam a sorsot, hogy így rendezi a szálakat. Alaposan megnéztük a gyűjteményt, és megegyeztünk abban, hogy zenész-pályafutásáról írok egy cikket a Dobos Magazin számára. Az interjút néhány héttel később már pesti lakásán készítettem, de a jó címlapfotóért ismét lejött Ceglédre, és Pálinkás Éva lencséje elé állt. Ezután „B-kör” találkozók következtek, és sikerült néhány Dobos Gálára is elhívnom.
Értelmetlenül és túl korán sújtott le rá a betegség, amit ugyanazzal a csendes beletörődéssel fogadott el, ahogy az egész életét élte. Akiket én ismerek, mind szerették.
Drága Andriska! Megígértem neked, hogy egyszer még viszonzom azt, hogy a Syrius klubban beengedtél a dobjaid mögé. Mivel előresiettél, nem mondhatok mást, mint hogy ez lesz az első koncertszervezésem, ha én is a mennyországba jutok!

Sokat hallottam a 30-as évek színvonalas budapesti éjszakai szórakozóhelyeiről. Ezek nem csak egyenrangúak voltak a londoni, párizsi, berlini kabarékkal, mulatókkal, de a fellépő művészeket is cserélgették egymás között. E korszak zenei életének volt egy legendás dobosa, akiről alig tudunk valamit. A hetvenes évek elején Kovács Gyulától hallottam róla először, majd 1990-ben Bányay Lajostól másodszor. Elgondolkodtam, vajon mit tudhatott ez az ember, ha ilyen felsőfokon beszélnek róla? Ez a két kitűnő dobtanár - akik azóta az égben már biztosan kezet szorítottak -, ha sok mindenben nem is, abban egyetértettek, hogy Weisz Api olyan zseni volt, akit méltán lehet a magyar jazzdobolás úttörőjeként számon tartani. Nagyon érdekelt ennek a sikeres művésznek a sorsa, aki fiatalon esett a történelem áldozatául. Elkezdtem minden irányban érdeklődni, de csak rövid utalásokat találtam. Az első konkrétum a Sternberg Hiradó terjedelmes cikke volt róla, majd Örkény István: Lágerek népe könyvének Bubi fejezetéből néhány sor. Elhatároztam: ha apró kockákból is, de összerakom a történetet.

Weisz József jazzdobos 1910-1945

„Weisz Api a jazz-dob, a vibraphon és a marimba országos hírű mestere, de művésze a zenész orgonának is. A budapesti jazz-zenészek birodalmában ő reprezentálja a selfmade-man típusát. Szülei zongora tanulásra fogták zenei tehetséggel megáldott fiukat, de az akkor meg csak tíz éves gyermek minden érdeklődése csak a jazzdob és mutatós csábító mellékhangszerei felé fordult. Édesapja híres-nevezetes debreceni éttermében esténként kitűnő jazz-zenekarok játszottak akkor, és az élénk szemű gyermek megfigyelte, hogy a zenekarban a legérdekesebb, és a legsokoldalúbb feladata a jazzdobosnak van. Egyszerre nem is egy, de egy sereg más csillogó villogó hangszernek is ura, s a közönség legjobban a dobos boszorkányos produkcióit tapsolja. Ilyen megcsodált, egy egész sereg szép hangszeren játszó muzsikus akart ő is lenni, s ambícióját csak fűtötte a körülmény, hogy a rádión, és a gramofonon hallott jazz-zeneszámokban is a dob és mellékhangszerei dominálnak.
A kis Weisz Api addig kérlelte szüleit, amíg végre egy teljes jazzdob felszerelést hozattak neki a Sternberg hangszergyártól. Elképzelhető, hogy milyen hangos lett ettől kezdve a csendes debreceni lakás, s hogy a folytonos "gyakorlás" milyen új hangszínekkel ismertette meg a csendhez szokott debreceni szomszédokat, de a jazzdob boldog ifjú tulajdonosa makacs szorgalommal tanult tovább: külföldi rádiófelvételekből, és híres gramofonlemezekről lesve el a legnevesebb jazz zenekarok, illetve jazzdobosok művészetének titkait, de tanult Nőt Antaltól, a debreceni katonai zenekar kiváló karmesterétől is.
Egy szép napon arra eszmélt a debreceni Weisz család, hogy a kis Api igazi, boszorkányos ügyességű művésze lett a jazzdobnak. Megszűnt minden ellenvetés, és a fiatal gyermekember immár szülői beleegyezéssel vállalt szerződést Duschanetz budapesti jazz-zenekarában. Azóta úgyszólván az összes előkelő budapesti szállodában, étteremben, és bálban szerepelt már Weisz Api, s egyre feljebb törő pályájának fényén csak olyankor mutatkozott némi árnyék, ha - véletlenül – nem az ő tudásához illő karmester irányítása alá került.
Érdeméül kell írni Weisz Apinak, hogy bár sokszor csábították külföldi vendégszereplésre, szerződésszegéssel sohasem hagyta cserben zenekarát, karmesterét, kollegáit. Szabadságát azonban külföldi tanulmányúton tölti és ellátogat Londonba is, amely város zenészeihez Budapesten szerzett baráti kapcsolatok fűzik.
Most mindössze 24 éves Weisz Api, de ahol ő játszik, oda ellátogat a hivatásos jazzdobosok java része, mert mindenkor tanulnak tőle valami új zenei attrakciót, és gyakran olyan új hangszert, vagy hangszeralkatrészt fedezhetnek fel nála, amiről meg hallomásból sem szerezhettek tudomást. Ez onnan van, mert ha az ország legnagyobb hangszeripari vállalata ilyen újdonságot hoz forgalomba, akkor természetesen elsősorban ennek a prominens művésznek mutatja azt be. Mindenesetre tanulságos tehát a hivatásos zenészeknek Weisz Api művészi produkciójának figyelemmel való kísérése, hiszen az új hangszerek, vagy hangszer-tartozékok kezelésének művészetében ezernyi sokféleséget láthatunk a kiváló művész előadásában.”


A Bubi becenéven ismert dobos a pesti zenész-élményeit az orosz fogságban mesélte el Örkény Istvánnak. Csipkelődéséből úgy tűnik: erős vetélytársnak érezte Apit.
„Weisz Api volt a legjobb magyar dobos. Ma is az. Technikában sokkal erősebb, mint én. Mikor meghallottam, majd belebolondultam. Kijelentettem, hogy két hónap múlva erősebb leszek, mint ő... Ezt visszamondták neki, és Api megsértődött. Azóta nagyon megbarátkoztunk. Technikában ma is Api a jobb, de az én játékomban több az élet, a vér... Hogy is mondjam... Api figyelemmel dobol, én meg szenvedéllyel, de ezt ne írd le, mert megint megsértődik..." (Örkény István: Lágerek népe, 1947.)


Api halála óta fél évszázad telt el, nehéz volt nyomokat találni. Sok felesleges utat kellett bejárni ahhoz, hogy egy pici eredmény szülessen. A kortársak lassan eltűntek, az emlékek elhalványultak.
1994-ben részt vettem Vogel Eric díszlet-és jelmeztervező, grafikus, festő kiállításán. Bemutattak neki, beszéltünk is néhány szót, de akkor még fogalmam sem volt róla, hogy kezdettől ő tervezte a díszletet és a jelmezeket az Arizona mulatóban, és Weisz Api a jó barátja volt. Később, amikor ezeket megtudtam, Vogel Eric már nem élt. Hasonló történt Radnóti Tamás dobossal kapcsolatban is. Egyszer beszéltünk, de másodszor már nem került rá sor, pedig zenésztársak voltak, és ő is sokat tudott.
Dr. Illanicz György barátomtól kaptam az ötletet, hogy vegyem fel a kapcsolatot Herrer Pali bácsival, aki egy zenekarban dolgozott Weisz Apival. Nem volt könnyű időpontot egyeztetni vele, de kora és egészségi állapota ellenére a beszélgetés vidáman folyt. Sajnos, csak általánosságokra emlékezett, de úgy gondolta, hogy későbbi dobosa, Svarba Zoltán többet tudhat Apiról.
Svarba megközelíthetetlennek tűnt. Felesége halála óta bezárkózott, a legjobb barátait sem engedte be. Két hónapi sikertelen próbálkozás után írtam egy levelet, melyben elmondtam, hogy egész életemet a jazzdob történetének kutatására tettem fel, és ha ő kikosaraz, bizonyos részek örökre sötétben maradnak. Rövidesen válaszolt, majd fogadott, és mesélt.

- Hétévesen kéredzkedtem be a Moulin Rouge portásától a zenekar mögé, és onnan csodáltam Api munkáját. A következő találkozás 1940-ben, az Angol Parkban volt. Három együttes játszott felváltva. Mi Szentiványi Józseffel a Kutassy-teraszon muzsikáltunk. Velünk szemben a nagyszínpadon a Chappy zenekar adott koncerteket, ahol Weisz Api dobolt. Én húsz éves voltam, Api harminc lehetett. Megcsodáltam briliáns technikáját. Emlékszem rá, kis tam-tamfélék voltak a nagydob oldalán, amik alul üresek voltak. A Kutassy-terasztól nem messze volt a Plantás bár, ahol egy trió játszott. Mindez néhány száz méterre lehetett a híres Liliputi Színháztól.
Api sajnos, 45-ben meghalt. A felesége egy Sanghaj nevű bárban volt mixernő. Elmondta, hogy eladta a dobfelszerelését egy Stiglitz Heimi nevű kereskedőnek, így én attól vettem meg Api pergődobját. Ezen a fotón az én Medveczky szerelésem látható, benne a Leedy pergővel.
Automatikusan azt akartam kérdezni, amit százból száz dobos kérdezett volna a helyemben: hol van most ez a kisdob? Zoli bácsi megérezte ezt, és magától folytatta a történetet:
- A 80-as évek végén, amikor már az ennivaló is gond volt, besétáltam a Kozmosz Curia utcai hangszerboltjába, és bevittem a pergőt. A sors iróniája, hogy Heimi lánya, Stiglitz Erzsike vette be a hangszert – én őt felismertem, de ő engem nem. "Egy darab öreg pergődob" – írta, és én kaptam 1800 forintot. Biztosan olyasvalaki vette meg, akinek az volt a lényeg, hogy olcsó legyen, és nem számított, hogy divatjamúlt.


„Idősebb kollégáim nagyon sokat meséltek Weisz Apiról, mint minden idők legjobb magyar dobosáról abban az időben... Hallottam lemezt a Weisz Apitól, ami ma már - tíz éves tanárságomat tekintve - egyenesen megdöbbentő volt, mert amit mi elkezdtünk most négy-öt évvel ezelőtt, az úgynevezett függetlenítést a dobolásban, azt meglepődve hallottam egy 1938-39-es felvételen Weisz Apitól.”

Pilisvörösvári táborban készült utolsó fényképe

1990 tavaszán a "Száz éves a jazzdob" kiállítás anyaggyűjtését végeztem. Bányay Lajostól, a szakma élő történelemkönyvétől érdeklődtem a régiek felől. Elmondta, hogy már gyerekként a legnagyobb hatást Weisz Api gyakorolta rá, aki később tanította őt. Őriz egy képet is róla, ami szomorú körülmények között készült.
- A pilisvörösvári táborban látogattam meg Apit, és lopva vittem neki ebédet. Ahogy elbúcsúztunk, és az őr nem figyelt, a kerítéstől lefényképeztem, amint egy csille mellett áll, amiben német tiszti egyenruhákat tol a mosodába.
Tíz év telt el. Elhatároztam, hogy kérek az említett fotóról egy másolatot, és megpróbálom megtudni a történet elejét. Lajos bácsi mesélt, én jegyzeteltem.
- Abban az étteremben voltam csárós, ahol a zenekarban Weisz Api dobolt. A csárós olyan alkalmazott volt, aki üdvözölte az érkező vendégeket, lesegítette a kabátjukat, és gyűjtötte a zenészeknek a borravalót. Nagybátyám volt a budapesti éjszakai szórakozóhelyek felügyelője. Segítségével mint szaxofonos fiú hamarosan beültem a zenekarba. Nagyon tetszett a dobolás, és szerettem volna, ha Api tanít engem. Akkoriban az volt a divat, hogy a főpincér egész szezonra kivette az üzletet; ők voltak a legnagyobb urak, hatalmas pénzeket kerestek. Ahogy Api külföldről hazajött, beleszeretett egy vidéki családi házba, és kért egy nagyobb összeget a főpincértől. Telt-múlt az idő, és a törlesztés nem nagyon ment. Miután én a főpincérnél be voltam vágódva, ő találta ki, hogy Api tanítson engem, és így apránként letudja a kölcsönt. Így esett, hogy hajnal kettőkor, ahogy véget ért a zene, és elkezdtek mosogatni és takarítani, Api a kiürült mulatóban leült velem, és tanított. Mindennap két órát. Hajnalban még nem mentünk haza, hanem elmentünk a Dohány utcai fürdőbe. Ez nagyon menő dolog volt akkoriban. A háborús időszakhoz képest extra reggelit – kakaót, kalácsot, ham and eggset – kaptunk, és az éjszaka összes feszültségét kiáztattuk magunkból. Csak ezután mentünk haza aludni. Itt Lajos bácsi megállított.
- Olyan rossz úgy mesélni, hogy mindig meg kell állnom, amíg leírod a mondatot! Nem tudnál hozni egy kis magnót? Akkor mondhatnám folyamatosan!
Ebben maradtunk. Eltelt egy év, mire jelentkeztem a diktafonnal.
- Most nem jó, nagyon elfoglalt vagyok, talán két hét múlva - mondta.
Újból hívtam, de elhárította azzal, hogy nincs hangulata mesélni. Amikor harmadszor hívtam, már kórházban volt. Szeptember elején kaptam egy telefont. Lajos bácsi elment, és a történet másik felét örökre magával vitte.
Galbács István barátom, a Hot Jazz Band kitűnő dobosa hívta fel a figyelmem Erdődi Gyuri bácsira, aki otthonosan mozgott a negyvenes évek zenészvilágában. 2000-ben készült vele a riport Cegléden.


- Én Ausztriában és Németországban játszottam, de tánczenét, nem jazzt. Hazajöttem Budapestre, ahol nagy jazz-élet folyt. Nem volt könnyű elhelyezkedni, főleg, hogy én jazzdobolást nem tanultam. Azt mondták, keressem meg a legjobbat: Weisz Apit. Bementem délelőtt 11-kor a New York kávéházba, de várnom kellett, mert délig aludt, és csak azután jött le. Bemutatkoztam, és elmondtam, hogy hivatásos zenész vagyok, és szeretnék jazzdobot tanulni. Nekem mindenki azt mondta, hogy Magyarországon egy ember van, aki ezt tudja: a Weisz Api. (A keresztnevét nem tudtam, mert a szakmán belül mindenki Apinak szólította.) Kedvesen felém fordult, és azt mondta: „Nézze, én nem foglalkozom tanítással, nekem ehhez sem időm, sem türelmem nincs. Nem tanítok senkit, de ha magának kedve van, jöjjön ki a Margitszigetre, a Parisien Grillben játszom a Chappy zenekarral. Üljön le hátul a zenész asztalhoz, és hallgassa, hogy mit csinálok. Ez az egyetlen, amit tudok ajánlani, mert ezt úgysem tudja megmutatni senki. Vagy megérzi, vagy a büdös életben nem fogja tudni.”
Így zajlott az első találkozás. Attól kezdve egész nyáron – egy héten legalább ötször – kimentem a Parisien Grillbe, és hajnalig ott ültem. Amíg a Margit hídig kisétáltunk, közben is mondott jó tanácsokat nekem. Tündéri ember volt. A harmadik héten reggel négy óra felé, amikor már mindenki holtfáradt volt, de még egy órát kellett játszani, táncra, nagy kegyesen azt mondta nekem: „Na, beülhetsz!” Beültem a zenekarba, és játszottam egy pár számot. Akkor már nem arrangement-t játszottak, hanem hakni-nótákat: mindenki fújt egy refrént, és körbejárt a melódia a táncolóknak. Akkora megtiszteltetés volt nekem, hogy olyan zenészek közé beülhettem, mint Kertész Kornél (Citrom), Táler Gyula, Vígh Gyuri, Schlotthauer (Patkány), hogy ennél nagyobbat nem is kívánhattam. Ajánlotta nekem, hogy hozassam meg a Sternberggel ezeket a futó amerikai jazz-lemezeket. Bár nagyon drágák voltak, de meghozattam őket, és éjjel-nappal ezeket kagylóztam. Weisz Api olyan kvalitásos zenész volt már a 30-as években, hogy az amerikai Leedy gyár budapesti reklámemberének fogadta. Minden évben kapott egy komplett dobfelszerelést, hogy hagyja magát lefényképeztetni a hangszerrel. A szereléssel járt egy olyan fonott kosár, mint egy strand-koffer. Megvolt a helye benne a doboknak, a cintányéroknak, a fedelében kis fiók a cájgoknak, a pedálok egy kengyelbe illettek bele. A ládát két lakattal lehetett lezárni vasúti feladáshoz, mert a zenészek akkoriban így utaztak. Ezeket a hangszereket ő időnként el is adta, amiből többen is vásároltak. Azt tudom, hogy az Arany Árpi nevű dobosnak is volt Leedy dobja, én is vásároltam egy hófehér Weisz Api dobot. Apám azt mondta, annyiért Sashalmon vehettem volna egy kis családi házat.
Két szezonon át jártam ki a Parisien Gillbe. Ez a csupa üvegből és fémből épült palota a Moulin Rouge nyári birodalma volt.


Tudomásomra jutott, hogy a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezeténél létezik egy idős zenészek klubja, melynek Győrfi István a vezetője. Felhívtam telefonon, s ígéretet tett, hogy a legközelebbi találkozás alkalmával minden klubtagnak felteszi a kérdést: kinek milyen emlékei vannak e témában?
Semmi sem került elő, mindössze annyi, hogy tudni vélték: Apinak volt egy lánya, aki talán zongorista lett, de külföldre került. Lehet, hogy már hazajött, lehet, hogy már nem él.
Csányi Attila jazzkutatónál is érdeklődtem. Érdekes dolgot mondott: egy zongorista ismerőse azt állítja, hogy Api nem halt meg 1945-ben, mert ő még a hatvanas évek elején is találkozott vele. "Bejött az étterembe, ahol játszottam – mesélte -, a szivarzsebében két dobverő volt, és sóvárogva nézett a dobok felé, mintha azt várná, hogy valaki felkérje: ’Gyere, és ülj be!’"
Mindketten tudtuk, hogy ez lehetetlen. Mégis találkozni szerettem volna ezzel az úrral, megtudni, vajon milyen alapokról építkezett ez a történet. Fél év múltán összejött a találka, és Németh Zsigmond személyében egy hihetetlen segítőkész, nagy tudású embert ismertem meg. Rögtön mentegetőzni kezdett, mert azóta rájött, hogy az a jó kiállású dobos, akit ő Apinak vélt, Kárpáti (Hot) Klein József volt. De elővett egy kockás papírt, amire tizennyolc idős zenész neve, címe és telefonja volt felírva, akik életkorukból adódóan találkozhattak Weisz Apival. A következő napokban felhívtam mindegyiküket, akinek volt telefonja, akinek meg nem volt, annak levelet írtam. Ebből a csoportból egyetlen személytől kaptam használható információt.

- Apit 1942-ben láttam először: Chappy bandájával a Városi Színházban játszottak. Már volt zsidózás, amikor a németek átvették a hatalmat. A megerősödött nemzeti politika a német zeneszerzőket forszírozta. Api szüleinek egy híres étterme volt Debrecenben. Ő 10 évesen zongorázni tanult, de később a dobok kezdték érdekelni. Gene Krupát szinte lekopírozta. Az első magyar dobos volt, aki tudott függetleníteni. Huszonnégy évesen már olyan jó zenész volt, hogy mindenhová őt hívták. Kortársai követték a stílust, amit kialakított. A háború után, 1946-ban a Chappy zenekar zeneakadémiai fellépésén már Radnóti Tamás ült a helyén.

Hallottam, hogy több zenés film betétje is készült a Chappy zenekarral. Szerettem volna végre játék közben látni Weisz Apit. Hozzájutottam egy háromórás videofelvételhez, melyen több mint ötven, háború előtti magyar film zenei részletei láthatók. Az átvételeket Kurutz Márton, a Magyar Nemzeti Filmarchívum munkatársa készítette. Elkezdtem nézni a filmet, de voltak kétségeim. Honnan fogom felismerni Apit, hiszen, mint minden zenész, ő is a kor divatját követte: szmoking, csokornyakkendő, zselézett haj; az meg, hogy magas, ülve nem tűnik fel…?
Elérkezett a Tarka-barka című zenés filmkabaré utolsó száma, a dobpárbaj, mely a húsztagú Chappy zenekar és Diana Clayton közös produkciója volt. Az ezt megelőző, szerény irodalmi igényű dalocskában az énekesnő nevén szólítja Apit és Csöpit (Chappy). A vers nyilvánvalóan csak keret az utána következő dobszóló előkészítéséhez.
Api, mutasd meg, mit tudsz,
Api, kavard a ritmust,
Api, te dob-fenegyerek!
Csöpi, vezényelsz minket,
Csöpi, a ritmust inted,
Csöpi, te is dobolj nekünk!
Játssz most te is velünk,
Dobolj kicsit nekünk!
Gondolj az anyósodra,
Svung lesz a ritmusodban,
Szégyent ne hozz ma este ránk,
Üsd hát, Csöpike, üsd hát!

Utána következtek Api és Chappy dobszólói.
A filmen jól látható, hogy Api egy 1942-es kiadású amerikai Leedy dobszerelés mögött ül. Érdekes, hogy a tamok nem az óriási nagydob tetején, hanem annak jobb és bal oldalán vannak felfüggesztve, így középen elegendő hely marad az olyan apró hangszereknek, mint a fadob, a békasor, a kolomp, a cintányérok.


2002. augusztus 6-án a kutatás fordulópontjához érkezik. Németh Zsigmond egy postai lapon értesít, hogy rábukkant Api lányának barátnőjére. Két telefonszámot is írt, és beszámolt róla, hogy hihetetlen egyszerű volt rátalálnia, mert éppen ezt a zongorista hölgyet szokta megkérni, hogy amikor ő elfoglalt, helyettesítse. Este 11 körül veszem ki a lapot a levélszekrényből, és nem tudom fékezni magam, hogy azonnal fel ne hívjam a hölgyet. Elég irreálisnak tűnik, hogy egy ismeretlen éjszakai telefonálónak valaki megadja a legjobb barátnője számát - de sikerül.
Weisz Editet azonban akkor már felhívni nem merem, mert tényleg késő van. Tűkön ülve várom a másnap délelőtt tíz órát. Kicseng. Nem veszi fel senki. Délután végre sikerül.
- Halló? Weisz Edit vagyok, kivel beszélek?
Három mondat után olyan, mintha régóta ismernénk egymást. Érdeklődéssel hallgatom, érdeklődéssel hallgat. Sok mindenről ő sem tudott. Megbeszélünk egy személyes találkozást.

A Parisien Grill – Moulin Rouge – Polo bár közös műsorfüzete

- Apukám, Weisz József 1910. november 2-án született Halmi községben, Kárpátalján, Ugocsa vármegyében. Kevesen tudták a valódi keresztnevét. Valaki kitalálta, hogy az Api csak az Árpi rövidített alakja lehet, így Árpádnak nevezte. Ezt a tévedést hosszú időn át a többiek tényként kezelték, és követték. Pedig gyermekkorában, ahogy az első szavakat tanulta, apu helyett apit mondott, ezért lett ez a beceneve családon belül. Mivel mindenki Apinak szólította, később ez megmaradt művésznévnek is. Négyen voltak testvérek: József, az öccse, Ferenc, és a lányok: Ida és Eta. A családfő foglalkozása vendéglátós volt, talán ezért is döntöttek úgy, hogy elköltöznek Debrecenbe.
Weisz Ignác 1934-35 között bérelte és vezette az Aranybika Szálló éttermét. Apukám akkoriban kezdett érdeklődni a zene iránt, és rövid idő múlva felköltözött Pestre.
Anyu már 19 évesen Olaszországban táncolt. Emlékeim szerint 1936-ban ismerte meg aput, a városligeti Plantás bárban. Később az Arizonába szerződött, ahol 1938-tól 1941-ig – születésemig - dolgozott. Apu munkahelye a Nagymező utca túloldalán, a Moulin Rouge-ban volt, ahol Orlay Chappy zenekarával játszott. Ő volt a Moulin Band, a Parisien Grill Band dobosa is, de Herrer Pál és Martiny Lajos hangfelvételein is találkozhatunk vele. A zenekar valamennyi tagja óriási sztár volt. Velük játszatták a korszak divatos filmzenéit is. Gyermekkoromból emlékszem a dobfelszerelésre, a nagydob tetején a fehér békasorral. Apunak jó barátja volt Jávor Pál, aki sokszor kísérte ki őt a Margitszigetre, és hallgatta a zenéjüket a Grillben. Onnan apu gyakran Pali kerékpárjával jött haza. A Chappy zenekarral többször szerepelt külföldön is. Ezek közül két helyszínről maradt emlék. Az egyik egy kis, aranyozott zománc jelvény, melyet 1936-ban Londonban kapott Gene Krupától. A másik egy fénykép, mely Hollandiában készült, a hátulján "agentur Lax Max Gelder Amsterdam" felirattal.
1939. március 30-án Weisz József és Száraz Gizella házasságot kötöttek. A korabeli iratok tanúsága szerint apu születési anyakönyvi kivonatát már a román hatóságok állították ki, miután Trianon átrendezte Kárpátalja hovatartozását. A házassági tanúk Schlotthauer József bőgős, és apukám öccse, Weisz Feri voltak. Ez idő tájt Api és Feri az Akácfa utca 7. alatt bérelt lakást.
1939 végén Jáva szigetére készültek a zenekarral. Azt tervezték, hogy anyut is kiviszik, és ő énekelni fog majd. Szerződés szerint mindenkinek járt volna egy maláj inas. Össze voltak csomagolva, indulásra készen. Ekkor érkezett a hír, hogy leállították a hajót, mert Szumátrán lázadás tört ki, és az összes fehér embert felkoncolták.
A 40-es évek elején már érezhető volt a zsidóellenes hangulat. Apukámat 1942-ben a Chappy zenekarból vitték el munkaszolgálatba. Először Nagykátára, a hírhedt 701-es Muray századba vonult be hangmérnök öccsével, Ferivel együtt. Mindenhonnan nyílt postai lapokon írt haza. Ezeken többnyire csak általánosságokat lehetett írni, mert átolvasták, ellenőrizték őket. A lapok tartalma a család iránt érzett, erőt adó szeretetről, és a közeli szabadulásba vetett hitről szólt. Érdekes részlet az egyik lapról, 1944-ből: "Édes kis anyukám, ma gyakoroltam itten egy kicsit. Van egy zenész haverom, ő harmónikázik és én dobolok, de elég jól jön ki, bár nincsen dob, hanem lábos, csajka és kulacsok, de így is el vagyunk lassan, és egészen meglepő, hogy ennyi idő után is milyen jól mozog a kezem. Igaz vigyázok reá ahogy csak tudok, mert ez a kenyerem. Ha így lesz végig nem lesz baj vele, és remélem, megsegít a Jóisten erőben, egészségben veletek együtt..."
Érkezett lap Nagykátáról, Ökörmezőről (Kárpátalja), Gyergyótölgyesről (Csík megye), Utcásról (Ung megye), Máramarosszigetről (Észak-Erdély). 1942 és 1945 között egyik állomáshelyről a másikra vitték őket, de anyu mindig utazott utána. Ha letelepedtek egy helyen, a környező házakban kivett egy szobát, és ha jóindulatú volt az őr, akkor adott kimenőt az apukámnak, hogy egy órát beszélhessenek. Nem volt veszélytelen a dolog. Egy alkalommal az egyik tiszt megtudta a találkozást, és szemen köpte anyukámat, hogy keresztény létére zsidóhoz ment feleségül, majd megfenyegette, hogy: „Majd elintézem én magát!”
Később egy elhárítós tiszt – talán a Gestapótól – bizalmasan megsúgta anyunak, hogy megkérdezték: tudják-e nélkülözni a zenekarból édesapámat, és azt mondták, hogy igen! Anyu, míg élt, azt emlegette, hogy nem voltak képesek kimondani, hogy nem tudják nélkülözni, pedig csak egy szavukba került volna! Horthy Miklós fiának korábban nagyon tetszett anyu, és szeretett volna udvarolni neki, de ő elhárította azzal, hogy neki már vőlegénye van, a Weisz Api. A Horthy Pista rendes volt, és azt mondta, ha ez egy ilyen komoly dolog, akkor tiszteletben tartja, és visszavonul. Anyukám környezete teljesen kiborult: „Te nem vagy normális, hogy kiadtad! Hát az Apinak vége, el fogja intézni egy perc alatt!” De semmi rosszat nem tett, nagyon emberséges volt.
A németek tudták, hogy kit vittek be. Több alkalommal kihozták a táborból, és filmzenéket csináltak vele. A felvételeket egy német zenekarral készítették. Apukámnak bajuszt ragasztottak, hogy ne ismerjék fel, hogy Weisz Api dobol. 1945 tavaszán – pár héttel a felszabadulás előtt – a táborban kitört egy flekktífusz járvány. Csak néhányan élték túl. Hiába jött lap még 1945-ben is aputól, mivel az utolsó tábori bélyegzővel ellátott "hivatalos" 1944-es volt, a holttá nyilvánításkor ezt fogadták el. A háború után kezdődött anyu vendéglátós élete. Pici koromtól emlékszem a Sanghajra, a Szatyor bárra, a Caprira, ahová anyu délelőttönként magával vitt.
Én nyolc éves koromtól kezdtem zongorázni. Az első leckéket Turán László édesanyjától kaptam. Váci Károly klasszikus zongorára, Kertész Kornél jazz-zongorára tanított. Tizennyolc évesen működési engedélyt szereztem. Ötórai teákon játszottam dobosokkal duóban, és sokat helyettesítettem („repültem”). Ekkortájt találkoztam egy kitűnő dobossal – Vág Róberttel –, akivel 17 évig dolgoztunk együtt. Sajnos, ő 47 évesen, hirtelen meghalt. Felesége, Kati ma is a legjobb barátnőm. 1964 óta boldog házasságban élek férjemmel, Praisz Györggyel. Mátraháza, Veszprém, Siófok, Budapest, a Pipacs, az Éden, a Várkert Kioszk és az NDK következtek. Ebben az időben csak úgy lehetett Nyugatra utazni, hogy Kelet már "megvolt". Így 1970-ben Finnországba utaztunk, és ott töltöttünk három évet. Utána ismét Budapest következett: először az Éden, végül utolsó vendéglátós munkahelyem 1975-től 1979-ig: a Casanova bár. Ezután Berczik Sári, Kertész Alíz, Réti Piroska és Mednyánszki Heni sportgimnasztika-, klasszikus balett-, és színpadi tánciskoláiban voltam zongorakísérő, majd 1988-tól a Hubay Jenő Zeneiskolában korrepetitor. 1994-ben drága édesanyám meghalt. 1997 decemberében, a zeneiskolából mentem nyugdíjba.
Soha senki sem keresett bennünket apu miatt, annak ellenére, hogy a zenészek, vendéglátósok sokan tudták, hogy kik vagyunk. Legfeljebb odaszólt valaki: „Azt tudja, hogy akkoriban apukája volt a legjobb dobos...!”


Tizenkét évi kutatás után úgy gondoltam: legyen egy hely, ahol Weisz Api megelevenedik a látogatók számára! Az ötlettől a megvalósulásig két és fél évre volt szükség. Volt két eredeti tárgyam, amit lányától, Weisz Edittől kaptam: egy pár dobverő és egy pergődob-jelvény. Ehhez komponáltam a környezetet, mint gombhoz a kabátot.
A jelvényt a kor leghíresebb amerikai jazzdobosa, Gene Krupa tűzte Api hajtókájára, amikor 1936-ban Londonban találkoztak. Elképzeltem egy eredeti dobfelszerelést is, mögötte életnagyságú fotóval. Szerettem volna, ha a látogatók úgy érzik, mintha hősünk a két oszlop között most lépett volna be a Moulin Rouge színpadára, majd egy pillanatra megáll, üdvözli zenésztársait és a közönséget, és elfoglalja helyét a dob mögött. Az installáció tervezése nagyszerű kihívás volt, hiszen a kor jellemző építészeti és díszítő stílusa az általam is kedvelt art deco volt.
Segítségével sikerült egy szeretnivalóan szép enteriőrt komponálni, ahol Weisz Api személye ünnepélyes környezetben jelenik meg. Az oszlopok egy nyolcszög alapzatból indulnak. Ezek egyik oldalához lépcsők simulnak, melyek az egykori nagy lépcsőket szimbolizálják, ahol az énekesek és a táncosok vonultak be. A jobb- és baloldali lépcsőkre két fekete jazz-zenészt ábrázoló szobrocskát találtam a 30-as évekből. A festett papírmasé figurák közül az egyik szaxofonos, a másik énekes. Az oszlopokat egy tető zárja, melyre két díszes oszlopfő között az aranyszínű "Moulin Rouge" felirat teszi fel a koronát.
Az emlékhely színei a krém, a barna és az arany. A nyolcszög alapokat jobbról és balról egy szép motívum zárja: az art decóra oly jellemző fémművességet idézi a rézrácsba komponált W. A. monogram. Az oszlopok két oldalán fényképek láthatók Api zenekari múltjából és a családjáról. A Chappy zenekar valamennyi tagja fehér sálgalléros szmokingkabátban, fekete nadrágban és fekete csokornyakkendővel viselt fehér ingben játszott. Álló alakos fénykép, amit semmi nem takar, nem maradt fenn Apiról. Segítségül kellett hívni egy kitűnő férfiszabó–ruhakölcsönző barátomat, és persze a számítógépes fotótechnikát, amivel a testet és a fejet eggyé forrasztottuk. Háttérként redőzött óarany textil került a falra, az oszlopokra krémszínű bársony függöny, díszlécek, bojtok, világítás, miegymás.

Weisz Api emlékhely a múzeumban

Miután a Dobmúzeumban vagyunk, fontos volt egy olyan hangszer előkerítése, amilyet Api használt. Kortársaitól (Radnóti Tamástól, Svarba Zolitól, Bányay Lajostól és Erdődi Györgytől) hallottam, hogy az amerikai Leedy hangszergyár korán felfigyelt kivételes tehetségére, és budapesti képviselőjévé választotta. Ez annyit jelentett, hogy Api 1939-től évente kapott egy professzionális Leedy dobfelszerelést reklámcélból. De vajon melyik modellt használta? Miután Erdődi Gyuri bácsi is volt beugró a Chappy zenekarban, így tőle jutottam egy olyan fotóhoz, amelyen Weisz Api dobján játszik. A másik támpont a Tarka-barka című film volt, ahol Chappy és Api dobszólója közben szintén kitűnően látható a Leedy dob. Így pontosan tudtam, hogy mit keresek. Éreztem, hogy bármilyen elegáns enteriőrt álmodok meg, nem fog sokat érni egy korhű hangszer nélkül. Ezért aztán hónapokig minden este felmentem az internetre, az ebay amerikai oldalára.
Ide az eladásra szánt hangszereket egy induló árral felteszik. Kilenc napja van rá a világ gyűjtőinek, hogy emeljék a tétet, majd végül a "legtehetségesebb" elvigye. Néha adnak egy végső árat, amiért azonnal elvihető, de ezt kevesen veszik igénybe abban bízva, hogy a licit nem megy fel odáig. A Leedy címszó alatt 25-30 találatot regisztrált a gép, amik között többnyire nem volt komplett felszerelés, csak darabok.
2004. január 4-én, vasárnap este rutinszerűen felmentem a netre. Beütöttem a Leedy szót és végigfutottam a kínálatot. Elállt a lélegzetem. Egy minden tekintetben tökéletes, 1940-es gyártású Leedy szett volt feltéve. Ahogy elkezdtem alaposabban vizsgálódni, láttam, hogy a részletek is stimmelnek. A tom tom dobokon alul még a kínai dobokhoz hasonlóan szegelt bőrök vannak, hiszen a hangolhatóságot akkoriban csak az ütött felületen tartották fontosnak; és a borítás is fehér gyöngyház volt.
Az eladó benne hagyta a pergődobot, sőt, adott egy végső árat is, amiért azonnal elvihető. Ott ültem éjfélkor a kisszobában üres zsebbel, tízezer kilométerre az eladás helyszínétől, és minduntalan arra gondoltam, hogy ezt meg kellene lépni valahogy. Reggel felhívtam Varga Gábor barátomat Németországban, és vázoltam a helyzetet. Ő azonnal a múzeum segítségére sietett, és összeszedte a szükséges pénzt. Regisztrálta a vételt az interneten, és délután fél háromkor diadalittasan felhívott, hogy miénk a Leedy!
A következő négy napon több faxot és e-mailt is váltottunk az eladóval a csomagolás módjáról és a szállításról. Én azt javasoltam, hogy minden dob egyik oldaláról szedje le a bőrt, tegye egymásba, majd szivaccsal szeparálja el őket. Az ötödik napon különös dolog történt. Az eladó a következő levelet írta Gábornak:
"Tisztelt Uram! Leszedtem a bőröket a dobokról, hogy kérésének megfelelően a testeket egymásba téve egyetlen nagy dobozban tudjam feladni a csomagot. Ekkor láttam, hogy a nagydob belseje tele van apró lyukakkal. Valószínűleg valamilyen bogár költözött bele, ami megrágta. Ezt feltétlenül fontosnak tartottam közölni önnel. Nem fogok megharagudni, ha eláll vételi szándékától..." Szerencsére nem ugrottam be. Visszaírtam, hogy nem zavarnak a lyukak, úgyis csak kiállítási célra használjuk a hangszert – küldje nyugodtan! Valószínűleg menet közben rájött, hogy ez nagyon megéri a pénzt, ha még Magyarországról is érdeklődnek utána, de az is lehet, hogy valaki ráígért – nem tudhatom. Amikor a szerelés megérkezett, és a nagydob belső felszínét alaposan szemügyre vettem, örömmel nyugtáztam, hogy a levél blöff volt, hiszen a kiöntött porcelán felülete nem lehetett volna egyenletesebb és fehérebb, mint amilyen ez a hatvannégy éves hangszer.

Azt nem lehet előre eltervezni, hogy az embert megtalálja egy 1940-es gyártású Sternberg lemezjátszó. Az már kicsivel könnyebb, hogy ha van lemezjátszó, legyen korabeli lemez is, amit felrakhatunk rá – és persze, ha a dolgot lehet fokozni, akkor a lemezen a Chappy zenekar játsszon és Weisz Api doboljon! Kis utánajárással sikerült öt ilyen korongot begyűjtenem.
A századfordulós, szecessziós stílusban készült, fém kávéházi körasztal ugyanolyan véletlen találat volt, mint a gramofon. Jött, látott és - állapotától függetlenül – szépségével győzött. Az első pillanatban nyilvánvaló volt, hogy rajta lesz a gramofon, amivel a látványt majd zenével is tudom illusztrálni.

Api eredeti dobverőinek nemes és méltó környezetet akartam teremteni. A dobverő a budapesti Strenberg hangszergyár Berton modellje. Az 1935-ös Strenberg Hiradó így ír róla: "Különleges gonddal készített, arányos súlyelosztású, rugalmas faanyagból készült dobverő, simára polírozva. Páronként celofánzacskóba csomagoljuk." A verő nem a megszokott fej-nyak-törzs felépítést követi, hanem egyetlen szélesedő kúpforma a nyak és a törzs. A dobverő tartóját márványból terveztem, formavilágában igazodva a környezet egészéhez. Az art deco tárgykultúrában fontos helyet kapnak a gazdag rajzolatú márvány asztalneműk, nemesfémdíszítésekkel kiegészítve, így a dobverőket tartó bakok és a három geometrikus díszítőelem itt polírozott sárgarézből készült. A márvány a történelmi Magyarország területéről, a ma Romániában található ruszkicai bányából való.

A meghitt alkalom és a múzeum szerény befogadóképessége miatt zártkörű avató ünnepségben gondolkodtam. Családtagok, zenésztársak, barátok, támogatók voltak vendégeink.
17 óra 5 perckor felhúztam az óraműves gramofont, és sercegő hangon, egy eredeti korongról megszólalt a Chappy zenekar. Ezután felkértem a korszak kitűnő ismerőjét, Csányi Attilát bevezető beszédének megtartására. Attila kitért a legrégibb ismert magyar dobosokra, a Chappy zenekar jelentőségére, és az elhurcolt zenészek sorsának alakulására is. Hangsúlyozta az emlékezés fontosságát: ahogyan semmi más, úgy a zene sem érthető meg a múlt tanulmányozása nélkül! A beszédet az egyetlen megmaradt filmrészlet zárta a Tarka-barka című revüből. A háromperces felvételen a Chappy zenekar játszik, Diana Clayton énekel, majd Orlay Chappy és Weisz Api felváltva dobszólóznak.
A filmbejátszás után Praisz Györgyné (Weisz Edit) köszönte meg a nagyszerű munkát az alkotóknak és támogatóknak, amivel édesapjának ilyen szép emlékhelyet hoztak létre. Az ünnepség a múzeum kamaratermében folytatódott. Itt Erdődi Gyuri bácsi (dobos, hangmérnök, és talán a korszak egyetlen élő tanúja) emlékezett vissza Weisz Apira, majd a két háború közötti időszak mulatóinak, kabaréinak színes zenei életére. Mindenkit lenyűgözött kitűnő memóriájával és alapos tárgyi tudásával. Hallgatóságával percek alatt párbeszéd alakult ki. Szerencse, hogy ez az utolsó mohikán nemrégiben tollba mondta történeteit, ami Nosztalgiázzon velem! címmel jelent meg könyv alakban.
Amíg Gyuri bácsi beszélt, addig lányaink a nagyteremben megterítettek egy büféasztalt, és kezdetét vette a kötetlen társalgás. Nyolc óra sem volt, mikor az utolsó vendégtől elbúcsúztam. Sorban oltottam le a villanyokat. A sötét, kiürült teremben hirtelen jó érzés kerített hatalmába. Hálás voltam azért, hogy ennyi önzetlen segítőre találtam, akik velem együtt beleszerettek ebbe a szomorú történetbe.

Weisz Edittel a megnyitón (fotó: Markovics Ferenc)